Leírás
A tükör előtt állva, és magamat szemlélve nem látok semmi különöst. Itt van egy negyven éves, festett szőke hajú, amúgy teljesen átlagos nő. Alkatilag karcsú, bár a hasam már korán sem olyan lapos, mint szeretném. Arcom még egészen fiatalos, akik látnak, harmincötnél nem mondanak többnek, pedig közelebbről megszemlélve észrevettem már arcomon az idő múlásának apró ráncait. Valójában sosem érdekelt, hogy nézek ki, nem festem magam, csak ha az alkalom megkívánja, nem hordok drága, testre szabott blúzokat, és a szoknyát sem szeretem. Egy teljesen egyszerű, hétköznapi, két gyermekes asszony vagyok. Vagyis… kezdhetném így is a jellemzést, de nem ma. A mai nap különleges, mert kilépek a hétköznapi szerepemből, és a szerződés szerint néhány napig a másik énemet helyezem előtérbe, s az valahogy így kezdődik: A nevem: Sylvia. Írónő vagyok több sikeresnek és kevésbé sikeresnek mondható könyvvel a hátam mögött. Ez idáig nem volt szponzorom, sem kiadóm, aki megkövetelte volna az időre leadott kéziratot, de a legutóbbi könyvem sikere meghozta ezt is. És most itt állok a tükör előtt leheletnyi sminkkel, kibontott hajjal, egy sötétkék blúzban, és egy fekete nadrágban, körömcipővel a lábamon, melynek viselése ugyanolyan szokatlan számomra, mint ahogy kinézek éppen. Csinos és elegáns, de gyáva. Igen. Szépíthetjük, de írói karrierem felfelé ívelésétől még nem lettem más, sem több, sem jobb. Csupán a szerződés köt, és rákényszerít, hogy megírjam legújabb sorozatomat, melyhez egészen új formát kell öltenem. Részt veszek a tatabányai rendőrség nyomozásában, hogy képet kaphassak a munkájukról. Persze ehhez szükség volt a főszerkesztőm kapcsolataira, de ő azt mondja, megéri, mert egészen más elképzelni, mint átélni. Tudom, hogy igaza van, mégis félek. Nagyon félek. … Ha az embernek a bevett gyógyszerek után sem úgy működik a teste, ahogy kellene, két dolgot tehet. Vagy orvoshoz siet, vagy hagyja, hogy a sors döntsön helyette. Alex az utóbbit választotta. Ahogy előtte az asszonynak mondta, Sylvia a mennybe vágyik vele, miközben a pokolba kívánja. Hát itt az ideje, hogy a pokolba menjen, és ne rakjon rabláncot egy férjes asszony nyakára. Mivel szemei csukva voltak, nem látta, de érezte az asszony aggódását. Teste remegett, a hangja elcsuklott, a keze, mellyel szorgalmasan nyomkodta a szívét, reszketett. Ott volt előtte, és csupán néhány centiméter választotta el remegő ajkaitól. Olyan nincs, hogy nem érinti meg, mielőtt meghal. Még ha az utolsó lehelete is lesz, de ezt meg kell tennie! Érezni akarta, megízlelni, megkóstolni… – Alex! Halálra rémít! Kérem, mondjon valamit! – Az asszony könyörgése nem hatotta meg, valójában szavai nem is nyertek értelmet számára, bár hallotta, hogy beszél. – Cssss! – Csupán ennyi telt tőle, mert a következő pillanatban már összeszedve erejét lejjebb hajolt, és száját rátapasztotta Sylvia reszkető, érzéki ajkára. Élvezte, ahogy az asszony hirtelen elnémult, megmerevedett, és érezhetően végigfutott rajta a bizsergés. Alex nyelve bebocsájtást kért és kapott, mert Sylvia önkéntelenül szétnyitotta ajkait, és hagyta, hogy a férfi megízlelje. De hamar megriadt, és könnyezve lehajtotta fejét. Olyan szép volt a perc, hogy Alex azt kívánta, soha ne érjen véget. Ha már nem halt bele, és ereje ahelyett, hogy eltűnt volna, kezdett visszatérni, hát ragadjon itt az idő, és ne mozduljon tovább!
Értékelések
Még nincsenek értékelések.