Knizner B. Sylvia: Vox fatorum – A végzet szava (ebook)

700.00 Ft

„Magyarországon a családon belüli erőszak áldozatainak többsége nő vagy kiskorú gyermek. A nemi erőszakot elkövetők nagyobb hányadának az erőszak csupán az áldozat megtörésére, akaratának korlátozására szolgál. Kisebb részüknél hajtóerő a vágy, az érzelem vagy a szexualitás.”

Egy koszos, öreg hajléktalan szemtanúja lesz, amint egy fiatal lányt betuszkolnak egy furgonba, és elrabolják. A tett helyszínén megtalálja a lány tárcáját, abban pedig egy szívvel összefirkált névjegykártyát. Félelmei és aggályai ellenére elmegy a rendőrségre, és a tárcát átadja a kártyán szereplő nyomozónak, Hottner Alexandernek, aki hamarosan kideríti, az elrabolt lány nem más, mint Anita, és elrablása szoros összefüggésben áll az előző nyomozás egyik részvevőjével, a brutalitásáról ismert főhadnaggyal…

Leírás

Mindenhol csak szemét. Sehol egy kis maradék.” – Az öreg, szakadt kabátos férfi a szeméttárolót kutatta az egyik lakóépület előtt. Koszos, ráncos, remegő keze szorgalmasan válogatta ki a még használható és a haszontalan dolgokat. Hasa megkordult, ami jelezte, hogy sietve találnia kellene valami ehető harapnivalót. Lehetne bármi, egy fél szendvics, egy kidobott, penészes kenyérdarab, egy fonnyadt saláta, vagy akár egy romlott felvágott. Nem volt válogatós, és a gyomra is megszokta már az egészségtelen, koszos, megrohadt maradékokat, amivel ideig-óráig csillapítani tudta éhségét. Szinte egész nap ezt csinálta, járta a várost, és összeszedett minden ehető morzsát, és néhány valamire való holmit, amit más kacatnak gondolt. Na, nem magának, de hát sosem lehetett tudni, mit hoz a holnap…
– Na végre! – Egy félig-meddig alufóliába csomagolt megrágott végű szendvics akadt a kezébe. Önkéntelenül is elmosolyodott, és már előre örült a talán még finom falatoknak. Az arca elé emelte, alaposan megvizsgálta, imitt-amott letörölgette, hogy végre beleharaphasson.
Egy szürke Sedan fékezett le a járda mellett, nem messze tőle. Ijedten csomagolta el a szendvicset, és sietve elsüllyesztette hatalmas kabátja zsebében, majd pedig úgy tett, mint általában. Beleveszett a hűvös reggeli utca homályos ködébe, na meg a hatalmas szeméttároló takaró árnyékába, miközben arra várt, hogy ismét ráboruljon a magány.
– Rendben leszel? – hallotta a Sedanból egy férfi mély, öblös hangját, miközben az anyósülésről egy fiatal lány kászálódott kifelé kissé szédelegve, bizonytalan mozdulatokkal.
Olyan volt, mint aki átmúlatta az egész éjszakát, és most azt sem tudja, hol is van éppen. Hosszú szőke haja összekócolódott, tartása ingatag volt, mégis olyan határozottan bólintott, mintha semmi baja nem lenne.
– Persze. Menj csak!
A sofőr – úgy tűnt – tétovázik kicsit, de amikor a lány becsapta a kocsi ajtaját és intett, mégis gázt adott, és lassan elkanyarodott a lakás elől, majd eltűnt az utca sarkán.
A lány azonban nem mozdult. Reszkető kezekkel összehúzta magán könnyű kabátját, ami egyáltalán nem illett rá. Valamiféle férfi zakó volt, azt még az öreg is látta, ahogy azt is, valószínűleg még jó darabig fog ott ácsorogni és – talán – imádkozni, mert tekintetét az égre emelte, miközben elsírta magát. Bár csendes volt, mégis elhallatszott hozzá a lányka zokogása, keserű, bánatos szavai, és egy név.
Az öreg felsóhajtott, és megrázta ősz fejét, amit a hideg ellen egy ócska, régen elnyűtt sapkával védett. Bár jobb szerette volna úgy elfogyasztani a talált ételt, hogy még véletlenül sem látja meg senki, de úgy tűnt, a társaság nem óhajtja egyedül hagyni. Vállat vont hát, és újból elővette szendvicsét, kicsomagolta, és egy utolsó pillantást vetve a lányra, hatalmasat harapott belőle. A falat azonban ott akadt a szájában.
Egy szürke furgon fékezett le a lány mellett. A semmiből jelent meg, de olyan hirtelen, hogy egyikük sem vette észre. Az oldalsó ajtó kitárult, és két teljesen átlagos, de sötétruhás férfi ugrott ki belőle. A lány hátrahőkölt, de későn reagált, mert az egyik fickó hátulról elkapta. Egyik kezét a szájára tapasztotta, másikkal a derekát ragadta meg és könnyedén felemelte. A furgonhoz tartott vele, és úgy tűnt, be akarja tuszkolni. Már csak egy lépés volt hátra, mikor a lány hirtelen felemelte a lábait, és a kocsi karosszériájának támasztotta. Ugyanazon mozdulattal – bár kissé lassan – hátralökte magát, majd mikor lábai ismét a talajon voltak, könyökét is hátralendítette, és hasba vágta fogva tartóját. Bár a férfi begörnyedt a fájdalomtól, az ütés nem küldte padlóra. De már ketten ragadták meg a lányt, és sokkal durvábban vonszolták a járműhöz. Hiába volt a fiatal, szőke lány minden ellenállása, néhány pillanat múlva úgy lökték a kocsiba, mint egy könnyű zsákot. A furgon ajtaja becsukódott, a kocsi pedig ugyanolyan gyorsan, mint érkezésekor, elhajtott.
Az öreg teljesen ledermedt a látottaktól. Egy pillanatra azt hitte, az egész nem is valóság, csupán álom. Meg kellett csípnie magát, hogy tudja, ébren van. Igaz, sok furcsaságot látott már az utcán, drogos, részeg fiatalokat, szeretkező párokat, verekedést, kínzásokat, de emberrablást még sohasem. Nem is tudta, mit kezdjen vele. Persze sajnálta a lányt, de nem akart belekeveredni semmibe. Ott az utcán úgy tartották, hogy jobb távol maradni a bajtól, mert csak úgy lehet túlélni.
Eltelt egy perc és még egy. Az öreg lenyelte a szájában tartott falatot, és a maradékra nézett. Hirtelen arcok jelentek meg előtte, saját gyermekei vonásai. A huszonhét éves Péteré és Karolináé. Milyen szép gyerekek is voltak. Ikrek. Egy autóbalesetben veszítette el őket, ahogy velük együtt az egész életét. Mi értelme lett volna? Az emlékek megöltek benne mindent. Nap mint nap fájdalommal kelt, és azzal is feküdt le. Nem segített rajta semmi. Sem a munka, sem pedig a pszichológusok. Aztán szép lassan elveszítette mindenét, és csupán egy szegény, szerencsétlen hajléktalan lett.
Tett néhány lépést előre, miközben szendvicsét visszacsúsztatta a zsebébe. Körülnézett. Az utca csendes volt, mert ezen a környéken az emberek nem keltek túl korán. Még csak az ablakok függönyei sem libegtek. Úgy látszott, rajta kívül senki nem volt részese a jelenetnek.
Valami… valami volt a járdán, ott ahol a dulakodás zajlott. Tudta, el kellene mennie mellette, úgy tenni, mintha nem venné észre. Mégis lehajolt és felemelte. Egy tok volt. Megforgatta remegő ujjai között, majd óvatosan felnyitotta. Személyi igazolvány, lakcímkártya és egyéb iratok voltak benne. Hirtelen azt sem tudta, mit kezdjen vele. A cím alapján a lány itt lakott az egyik házban. Talán becsengethetne, és elmondhatná a szüleinek, amit látott. Nem, nem mert szembenézni a kétkedő vagy fájdalmas pillantásokkal, amivel rá néznének. Nem akarta látni saját fájdalmának tükörmását. Akkor inkább eldobja az iratokat, és úgy tesz majd, mint minden reggel, mint minden átkozott reggel.
A markába fogta a tokot és megszorította, de valami… valami ott legbelül nem engedte. Ismét fellapozta, és most már sokkal alaposabban nézte át. TAJ kártya, buszjegy, némi pénz, és egy névjegykártya. Egy névjegykártya, amin a név egy piros filctollal volt bekeretezve szív formában. Mégsem ez volt érdekes, hanem, hogy a tulajdonos rendőr volt, méghozzá bűnügyi nyomozó.
Égi jel! Az öreg, ahogy nemrégen a lány, az égre emelte a tekintetét, majd magának bólogatva indult a városközpont felé.”

…….

A tudatom lassan világosodott, így másodpercekbe telt, mire magamhoz tértem. Legelőször csak éreztem. Éreztem a hideget, a nedvességet, ami átitatta az egész testemet. Éreztem a csuklóimon lévő fém merev ridegségét, a kemény padot vagy padlót, amin feküdtem, és valami furcsa erőteljes szagot, amit nem tudtam meghatározni. Ezután hallani kezdtem. Hallani a csendet, a némaságot. Végül felnyitottam a pilláimat, de hirtelen nem láttam mást, csak a sötétségben pislákoló vörös fényt. Pislogtam néhányat, kimeresztettem a pupilláimat, és meg akartam törölni a szememet, de a kezemet megállította valami fémes. Odafordítottam a fejemet, és a homály ellenére is tisztán ki tudtam venni a csuklómra kattintott bilincset, melynek másik végét egy íves vasrúdhoz erősítették. A másik oldalamra néztem, de a helyzet ugyanaz volt.
Hirtelen végigszaladt rajtam a hideg borzongás, és az ijedelem olyan mértékben lett úrrá rajtam, hogy egy kis időre elfeledtem minden mást. Mint egy eszelős rángattam a kezemet, hátha kiszabadulhatok a szorításból. Jobbra-balra dobáltam magamat, és közben arra gondoltam, hogy ez bizonyára csak egy rossz vicc, egy nagyon rossz vicc.
A csend nem változott, csupán nyögéseimet, kétségbeesésem egyre hangosabb megnyilvánulásait lehetett hallani. Csuklóimon megfeszültek a bilincsek, és éreztem, ahogy felhasítják a bőrömet, de nem érdekelt ez sem. Szabadulni akartam, elmenni, eltűnni innen, bárhol is legyek. Rá kellett azonban jönnöm, próbálkozhatok bárhogyan, amíg a kétségbeesés, a fejetlenség, a tudatlanság vezet, úgysem jutok sehová. Leálltam hát, majd könnyes szemeimen át néztem szét újra, meg újra.
Sötét falakat láttam, néhány polcot, akasztót, az akasztón különböző szerszámokat, mint egy lovásznál. Ostor, billog, gyeplő, különböző vastagságú szíjak. Az oldalamon egy fa szék, melyet szíjak vettek körül. Amott egy újabb fa szerkezet, ami nagyon emlékeztetett egy ókori kínzóeszközre. És ha mindez még nem lett volna elég, rá kellett döbbennem, hogy amin fekszem, éppen olyan, mint a deres, ahová a középkorban kikötözték az embereket, hogy bottal megverhessék őket. Csupán annyi az eltérés, hogy annak alul-felül vaspántjai voltak, ennek viszont két karikába hajlított vasrúd volt a két oldalán.
– Gondolkozz! Gondolkozz! – suttogtam magamnak, és megpróbáltam felidézni minden emléket, melyről rájöhettem, hogyan kerültem ebbe a szobába, erre a kemény kínpadra, de nem ment olyan gyorsan, mint kellett volna. Ezért megpróbáltam felvenni Alex stílusát, és már nem áldozat voltam, hanem nyomozó.
Alex! Igen! Eszembe jutott az este, Alex és a nő. Mikor megláttam, eljöttem. Vagyis inkább menekültem. A bár. Péter… Lassan minden derengeni kezdett. Ott aludtam nála, az irodájában. Hozott valami löttyöt, amitől nem lettem rosszul. Kedves volt, betakart. Reggel kávét hozott, és hazavitt. Kitett a járdán. Az eget bámultam és Alexre gondoltam. Fájt, fájt azt látnom, hogy van valakije, hogy mást ölel, mást csókol, mást szeret… Egy furgon. Szürke. Koszos. Férfiak. Injekciós tű. Beadtak valamit, mert itt megakadt emlékezéseim szalagja. Mivel ezzel nem jutottam tovább, számba vettem azt, amit most fedeztem fel.
Kínzóeszközök, piros fény, kikötözött nő, ostor… Egy pocsék mozifilm jutott az eszembe, ami egy erotikus könyv hatására készült, és abban is hasonló „örömszerzési” forrásokat lehetett felfedezni. Ez viszont csak egyet jelenthetett, méghozzá azt, hogy egy olyan ember fogja lettem, aki élvezi egy nő szenvedését, aki… nem találtam rá a megfelelő szót, aztán mégis beugrott. BDSM. Vagyis Bondage-discipline (B-D), Domination-submission (D-S), Sadism-masochism (S-M) Kötözés-fegyelmezés, dominancia-alávetettség, szadizmus-mazochizmus.
Olvastam már az ilyen emberekről, akik a nőket eszközöknek tekintik és használják. A kapcsolat ugyan kölcsönös, és a nő is azt élvezi, ha alávetheti magát a domináns félnek, én mégis viszolyogtam attól, hogy bármikor is hasonlót tegyek. Nem értettem, mi az élvezet abban, ha ütnek, ha kikötöznek, ha büntetnek és megaláznak. Borzalmas volt elképzelni, hogy részese legyek egy beteg ember szadizmusának. Ember? Hiszen többen voltak…
Ismét elkapott a pánik, és egész testemen végigfutott a kapálózás, sikítás utáni vágy, felülírva bennem minden józan ítélőképességet, mindent, amit eddig tanultam Alextől az áldozatok viselkedéséről.
Alex! Magam elé képzeltem komor, nyugodt arcát, határozottságát, haragos tekintetét, és elöntött a megnyugvás. Hiszen, mit számít, hol vagyok, mit csinálnak velem? Alex nélkül minden értelmét veszti, ő pedig bizonyára ott fekszik annak a csinos nőnek a karjaiban, és még csak nem is gondol rám.”

Értékelések

Még nincsenek értékelések.

„Knizner B. Sylvia: Vox fatorum – A végzet szava (ebook)” értékelése elsőként
X