Mesekönyv

Varjú Valér vacsorája

Csiripország belsejében, élt sok madár nagy békében. Fészken túl, és felhőn innen repülünk most képzeletben Varjúfalvára. Varjúfalva csuda egy hely, nincs ilyen még egy, ezen a világon. Csupa-csupa varjúcsalád lakja. Az arra járók messziről felismerhetik ezt a helyet, hiszen ha az itt lakók összegyűltek egy kis „varjúcsevejre”, olyannak láthatta őket a bámészkodó, mintha egy nagy kékesfekete szőnyeg lenne kiterítve.

Varjúpapa és Varjúmama boldogan nevelgette itt csemetéit, az öt kicsi varjú-virgoncot. Az ő legkisebb, legelevenebb varjúfiókájuk volt Varjú Valér, aki kicsit csintalan, vakmerő varjúcska hírében állott.

Egy napon a szomszédos Csillagerdei Varjútanodába igyekezett a kicsi varjúfiúcska. Igazi tollfagyasztó, decemberi hideg volt. Amerre Valérunk koromfekete kis szeme ellátott, hó takarta a tájat. Mialatt a kilátásban gyönyörködött, mindent békésnek és csendesnek látott maga körül.

Kis idő elteltével azonban ijesztő, tejfehér, komor ködfüggöny ereszkedett le a vidékre. Amerre a varjúszem ellátott, minden egybe olvadt. Olyan volt a látvány, mintha a Valér legutóbbi születésnapjára kapott torta tejszínborítása tengerré változott volna. A kis varjúcska aggódva nézett körül.

– Mi lesz velem? Hogyan jutok el az iskolába? – rikoltotta a ködbe Valér. Ettől a segélykiáltástól ugyanis titokban azt remélte, hogy az elhozza számára azt a megmentőt, aki majd elviszi a Varjútanodába, vagy esetleg haza. A hangos segélykérésre azonban nem jött válasz. Minden ijesztően csöndes volt.

Varjú Valér nem tehetett mást, mint hogy várakozott. Várt egy órácskát, kettőt, többet, de a segítség csak nem akart megérkezni. A kis varjúfiúcska kezdte elveszíteni a reményt, hogy valaki majd eljön érte.

Telt-múlt az idő, és lassan besötétedett. A levegő lehűlt, és metsző szél támadt. Varjú Valér vacogni kezdett. Félt, és reszketett. Ráadásul – mivel a varjúvacsora ideje is közeledett már – igazán éhes volt.

– Sehol egy bogárka, sehol egy harapás friss növényke, sehol egy jó falat? Mi lesz velem? Félek. Nagyon félek. – osztotta meg érzéseit a széllel, és a hótengerrel.

A kicsiny varjúpalánta úgy érezte, egyetlen esélye van a túlélésre. Élelmet kell szereznie. Erre a gondolatra picit megnyugodott, és a szívébe, a félelem helyébe a remény költözött. Reménykedett, hogy a nagy ködben valahogyan mégis élelemre akad majd. Ugrált néhányat a hóban, mert úgy gondolta, hogy a mozgás segít, hogy egy picit felmelegedjen. Eközben pedig törte-törte a fejét, hogy merre találhatna egy kis kenyérmorzsát, vagy valami egyéb varjúcsemegét. Amint a megoldáson gondolkozott, a messzeségben egy közeledő alakot pillantott meg. Kicsit kétségbeesett, mert ennek az alaknak bizony nem két lába volt – mint a Varjúfalván lakóknak – hanem négy.

– Bizonyára egy messzi földről érkező vándor. Jó nagy. Talán egy elefánt… egy kutya… egy teknősbéka.– igyekezett kitalálni Valér a titokzatos idegen kilétét.

Amint a rejtélyes négylábú már csak néhány varjúugrásnyira járt Valértól, a kis varjúfióka rájött, ki is lehet a messzi tájakról érkező vándor.

– Egy ccc… – akadt el meglepetésében Valérunk hangja. Rövid idő múlva a kis varjúfiú izgatottan újrakezdte mondandóját.

– Egy cica. Veszélyes… madarakra vadászik. Olvastam a Varjúolvasókönyvben. Én ugye… ugye, varjú vagyok… tehát ugye, madár. Rám is veszélyes. Mi lesz velem? Meg fog enni vacsorára? – aggódott Varjú Valér.

– Nem eszlek meg. – érkezett a válasz Cirmos Cecíliától.

– Nem eszel meg vacsorára, hanem majd reggelire? – kérdezte remegő hangon Valér.

– Nem, egyáltalán nem foglak megenni. – erősítette meg előbbi válaszát a cicalány.

– Hogyhogy? A Varjúolvasókönyv szerint…

– Tudom, veszélyes vagyok rátok, madarakra. – mosolyodott el Cirmos Cecília.

– Igen, ezt írja a könyv. – helyeselt a kis varjúcska.

– A könyvek legtöbbször nem tévednek. A cicák gyakran jelentenek veszélyt a madarakra. De én és a családom nem háborgatjuk a varjakat, így téged sem.

Hitte is Valér, meg nem is, amit a cirmos cicalány mond, ezért bizalmatlanul odébb lépett, majd hangosan megkérdezte:

– Hogyhogy?

– Valamikor nagyon régen, amikor még Cirmos Cecil nagypapa pajkos kis cicagyerek volt, nagy bajba került. Elcsatangolt otthonról, Cicafalváról, hogy fölfedezze a környező vidéket. Egy kis varjú éppen arra repült, és leszállt a nagypapa hátára. Bátor kis varjú volt a nagymamád, Varjú Veronika. – mesélte izgalommal teli hangon Cecília.

– A nagymama? Ismered? Nem értem! – mondta zavartan Valér.

– A nagymamád bátor volt, mert madár létére, nem érezte veszélyesnek, hogy leszálljon egy számára igen veszélyes állat, egy cica hátára. Ezen kívül pedig a nagyid megtudakolta, hogy miben segíthet a nagypapának. Miután kiderült, hogy Cecil papa eltévedt, a nagymamád – mivel nagyon jól tudta, merre van Cicafalva – hazavezette a nagypapát. Papa nagyon hálás volt, és megígérte a mamádnak, hogy az ő családjának tagjai ezentúl nem fogják bántani a te családodat.

– Hűha, akkor a nagyi tényleg igazi hős volt! – ámuldozott Varjú Valér.

– Igen, az volt. A családom örökre hálás lesz, amiért a nagymamád megmentette Cecil papát. – válaszolta mosolyogva Cirmos Cecília.

Valér még sohasem látott cicát mosolyogni. A cirmos cicalány határozottan barátságosnak tűnt, ezért a bizalom jeleként Valér közelebb lépett Cecíliához. A cica kezdte úgy érezni, hogy a kis varjú kezdi biztonságban érezni magát a közelében.

– Varjú Valér vagyok. – nyújtott szárnyat Cecília felé a kis varjúcska.