Leírás
A szavak erősek voltak és martak, de a lány nem foglalkozott vele, mert elveszett nagybátyja tekintetének kékjében. Nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen tisztán látta volna. Milyen csodásan fénylett, milyen… Nyelt egyet, és megköszörülte a torkát.
Miről is beszéltek az imént? Ja, igen. – Mégis az anyám.
– Nekem meg a nővérem, de elég csapásnak érzem ezt. A legszívesebben… megfojtanám.
– Miért… miért nem teszed? – A kérdés zavart volt és alig halható, Tomi mégis megfelelt rá, egy halovány mosollyal ajkain.
– Még üljek is miatta? Nem elég, amit el kell viselnem?
Dorina szája is mosolyra húzódott, bár inkább tűnt egy bizonytalan, félszeg grimasznak.
– Tudod – folytatta Tomi -, nem értem, hogy bírod. Nekem az idegeimre megy.
Nem várt választ, csak fogta magát, és a konyhába ment, ahol csörgött-zörgött. Dorina pedig – maga sem tudta, honnan volt hozzá mersze – kíváncsian utána somfordált. Nem ment be, ahhoz végképp gyáva volt, csak az ajtóból nézte, ahogy nagybátyja a kávét készíti. Nézte, mert nem volt jobb dolga, és mert a látvány eszébe juttatta a kedves, kellemes napokat ebben a házban, Tomi közelében. Talán éppen ennek hatására csúszott ki a száján az a néhány szó, amibe azonnal belepirult. – Jó újra itthon.
„Itthon”. Valóban ezt mondta? Tomi rámeredő döbbent tekintetéről visszaolvasta szavait, és lesütött szemmel, idegesen javította ki magát. – Vagyis nálad.
A férfi alig láthatóan megrázta fejét, miközben visszafordult a kávékészítéshez. – Eddig azt hittem, csak anyád hiszi azt, hogy itt lakik.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.