Talyigás Judit: Pingvinek a sasok szárnyán (ebook)
1,100.00 Ft
A Pingvinek, Ping Pong Pang és öreg barátjuk Csissz-csassz-csussz a sasok hátán utazva eljutnak Indiába, Kínába , Egyiptomba. Megismerik Párizsban az Eiffel tornyot, Prágában a Károly hidat és a Tisza tónál az ott élő madarakat. Az utazásuk alatt megtanulják, hogy hasonlítunk is egymásra és nagyon különbözőek is vagyunk és mégis lehetünk jó barátok mint a pingvinek és a gólyák. Az egyik magasra száll, a másik úszik a víz mélyén, de egyformán fekete fehér a tolluk és madarak. A pingvinek az útjuk során sok gyerekkel találkoznak, készítenek együtt sárkányt és labdáznak is. Útjuk során megtudják mi mindenre jó szél, miben különböznek a hangok és megsejtik mi is az a barátság.
Kapcsolódó termékek
-
Orbán Andrea: Hamar Hanna és a varázslatos adventi kalendárium (ebook)
Értékelés: 5.00 / 51,500.00 FtVarjú Valér vacsorája
Csiripország belsejében, élt sok madár nagy békében. Fészken túl, és felhőn innen repülünk most képzeletben Varjúfalvára. Varjúfalva csuda egy hely, nincs ilyen még egy, ezen a világon. Csupa-csupa varjúcsalád lakja. Az arra járók messziről felismerhetik ezt a helyet, hiszen ha az itt lakók összegyűltek egy kis „varjúcsevejre”, olyannak láthatta őket a bámészkodó, mintha egy nagy kékesfekete szőnyeg lenne kiterítve.
Varjúpapa és Varjúmama boldogan nevelgette itt csemetéit, az öt kicsi varjú-virgoncot. Az ő legkisebb, legelevenebb varjúfiókájuk volt Varjú Valér, aki kicsit csintalan, vakmerő varjúcska hírében állott.
Egy napon a szomszédos Csillagerdei Varjútanodába igyekezett a kicsi varjúfiúcska. Igazi tollfagyasztó, decemberi hideg volt. Amerre Valérunk koromfekete kis szeme ellátott, hó takarta a tájat. Mialatt a kilátásban gyönyörködött, mindent békésnek és csendesnek látott maga körül.
Kis idő elteltével azonban ijesztő, tejfehér, komor ködfüggöny ereszkedett le a vidékre. Amerre a varjúszem ellátott, minden egybe olvadt. Olyan volt a látvány, mintha a Valér legutóbbi születésnapjára kapott torta tejszínborítása tengerré változott volna. A kis varjúcska aggódva nézett körül.
– Mi lesz velem? Hogyan jutok el az iskolába? – rikoltotta a ködbe Valér. Ettől a segélykiáltástól ugyanis titokban azt remélte, hogy az elhozza számára azt a megmentőt, aki majd elviszi a Varjútanodába, vagy esetleg haza. A hangos segélykérésre azonban nem jött válasz. Minden ijesztően csöndes volt.
Varjú Valér nem tehetett mást, mint hogy várakozott. Várt egy órácskát, kettőt, többet, de a segítség csak nem akart megérkezni. A kis varjúfiúcska kezdte elveszíteni a reményt, hogy valaki majd eljön érte.
Telt-múlt az idő, és lassan besötétedett. A levegő lehűlt, és metsző szél támadt. Varjú Valér vacogni kezdett. Félt, és reszketett. Ráadásul – mivel a varjúvacsora ideje is közeledett már – igazán éhes volt.
– Sehol egy bogárka, sehol egy harapás friss növényke, sehol egy jó falat? Mi lesz velem? Félek. Nagyon félek. – osztotta meg érzéseit a széllel, és a hótengerrel.
A kicsiny varjúpalánta úgy érezte, egyetlen esélye van a túlélésre. Élelmet kell szereznie. Erre a gondolatra picit megnyugodott, és a szívébe, a félelem helyébe a remény költözött. Reménykedett, hogy a nagy ködben valahogyan mégis élelemre akad majd. Ugrált néhányat a hóban, mert úgy gondolta, hogy a mozgás segít, hogy egy picit felmelegedjen. Eközben pedig törte-törte a fejét, hogy merre találhatna egy kis kenyérmorzsát, vagy valami egyéb varjúcsemegét. Amint a megoldáson gondolkozott, a messzeségben egy közeledő alakot pillantott meg. Kicsit kétségbeesett, mert ennek az alaknak bizony nem két lába volt – mint a Varjúfalván lakóknak – hanem négy.
– Bizonyára egy messzi földről érkező vándor. Jó nagy. Talán egy elefánt… egy kutya… egy teknősbéka.– igyekezett kitalálni Valér a titokzatos idegen kilétét.
Amint a rejtélyes négylábú már csak néhány varjúugrásnyira járt Valértól, a kis varjúfióka rájött, ki is lehet a messzi tájakról érkező vándor.
– Egy ccc… – akadt el meglepetésében Valérunk hangja. Rövid idő múlva a kis varjúfiú izgatottan újrakezdte mondandóját.
– Egy cica. Veszélyes… madarakra vadászik. Olvastam a Varjúolvasókönyvben. Én ugye… ugye, varjú vagyok… tehát ugye, madár. Rám is veszélyes. Mi lesz velem? Meg fog enni vacsorára? – aggódott Varjú Valér.
– Nem eszlek meg. – érkezett a válasz Cirmos Cecíliától.
– Nem eszel meg vacsorára, hanem majd reggelire? – kérdezte remegő hangon Valér.
– Nem, egyáltalán nem foglak megenni. – erősítette meg előbbi válaszát a cicalány.
– Hogyhogy? A Varjúolvasókönyv szerint…
– Tudom, veszélyes vagyok rátok, madarakra. – mosolyodott el Cirmos Cecília.
– Igen, ezt írja a könyv. – helyeselt a kis varjúcska.
– A könyvek legtöbbször nem tévednek. A cicák gyakran jelentenek veszélyt a madarakra. De én és a családom nem háborgatjuk a varjakat, így téged sem.
Hitte is Valér, meg nem is, amit a cirmos cicalány mond, ezért bizalmatlanul odébb lépett, majd hangosan megkérdezte:
– Hogyhogy?
– Valamikor nagyon régen, amikor még Cirmos Cecil nagypapa pajkos kis cicagyerek volt, nagy bajba került. Elcsatangolt otthonról, Cicafalváról, hogy fölfedezze a környező vidéket. Egy kis varjú éppen arra repült, és leszállt a nagypapa hátára. Bátor kis varjú volt a nagymamád, Varjú Veronika. – mesélte izgalommal teli hangon Cecília.
– A nagymama? Ismered? Nem értem! – mondta zavartan Valér.
– A nagymamád bátor volt, mert madár létére, nem érezte veszélyesnek, hogy leszálljon egy számára igen veszélyes állat, egy cica hátára. Ezen kívül pedig a nagyid megtudakolta, hogy miben segíthet a nagypapának. Miután kiderült, hogy Cecil papa eltévedt, a nagymamád – mivel nagyon jól tudta, merre van Cicafalva – hazavezette a nagypapát. Papa nagyon hálás volt, és megígérte a mamádnak, hogy az ő családjának tagjai ezentúl nem fogják bántani a te családodat.
– Hűha, akkor a nagyi tényleg igazi hős volt! – ámuldozott Varjú Valér.
– Igen, az volt. A családom örökre hálás lesz, amiért a nagymamád megmentette Cecil papát. – válaszolta mosolyogva Cirmos Cecília.
Valér még sohasem látott cicát mosolyogni. A cirmos cicalány határozottan barátságosnak tűnt, ezért a bizalom jeleként Valér közelebb lépett Cecíliához. A cica kezdte úgy érezni, hogy a kis varjú kezdi biztonságban érezni magát a közelében.
– Varjú Valér vagyok. – nyújtott szárnyat Cecília felé a kis varjúcska.
-
Beck Péter: A vér szava (ebook)
Értékelés: 0 / 5700.00 FtA szabad ég alatt jelentek meg, a beomlott barlangrendszertől biztos távolságban. Elron orrát rögtön megcsapta a föld bűzös szaga. Ijedten lépett hátra hogy kiszabaduljon az öreg érintésének hatósugarából. Bizalmatlanul méregette a remetét, akinek köpenyét lágyan lobogtatta a szél. A vénség akár a nyugalom szobra, egy helyben állva a vándorbotjára támaszkodott és egyenesen az ő szemébe fúrta felemás tekintetét.
– Ki vagy te? Mit tettél velem? – Elron ingerülten támadt kérdéseivel az idegenre.
Az öreg zavarba ejtő mosolyra húzta a száját bajsza alatt, szemében válaszok ígérete látszott.
– Alaposan megváltoztál, mondhatom, előnyödre. Néhány kérdésedre már most megadhatom a választ.
A remete ráérősen ballagva elindult az egyenetlen talajon a neki tetsző irányba, keresztbe fektetve vállain pihentette vándorbotját.
– Most mit tegyek, kövessem? – tépelődött Elron –, nem tehetek mást, azt sem tudom, hol a fenében vagyok.
Pár lépés után önkéntelenül is felzárkózott a vénember mellé.
– Rendben, veled tartok, mert egyrészt ismeretlen vidékre tévedtem, másrészt te tudod a velem történtekre a választ.
– Bölcs elhatározás.
– Azt mondd meg nekem, miért bíznék benned? Akár mit is mondasz, a szavaidat fenntartásokkal kell fogadnom.
– Ismét helyénvaló következtetésre jutottál velem kapcsolatban – villant vidáman a felemás tekintet –, nem kell bíznod bennem, mégsem tehetsz mást, mint hogy velem tartasz, mert tőlem függ a jövőd.
– Ebben tévedsz, öreg, mindig van választás.
– Milyen választásra célzol? – a vénség megtorpant és fürkészve meredt az arcába –, a halál és a pusztulás nem választás.
– Ez nézőpont kérdése – legyintett Elron, és ismét felzárkózott a tovább induló ember mellé.
– Beszéljünk inkább arról, hogy mi történt velem.
– Ó, tudom, hogy sok a kérdés, ígéretem szerint néhányra már most megadhatom a választ.
A vénember lassított járásának ütemén, vállairól levéve a vándorbotot jobb kezébe fogta azt, és rendeltetésszerűen rátámaszkodott lépéseinél. Fejét kimért lassúsággal Elron felé fordította.
– Magamról annyit mondhatok, hogy a világ örök kétkedője vagyok, aki az ősidők óta vigyázza az emberiség lépteit.
– Ez nagyon misztikusan hangzott. Mi a neved?
– Nekem nincs szükségem névre, szólíts vezetőnek, vagy fényhozónak, ahogy tetszik.
– Tehát nem akarod elmondani a neved – húzta el a száját Elron.
– Azt elmondod, miért változtattad meg a külsőm?
– A benned végbement változásért csak részben vagyok felelős, én csak feltörtem a beléd ültetett genetikai blokkoló kódot.
– Várj, mit jelent a genetika? Mit jelent az a szó, hogy kód? Ki ültette belém ezt az izét?
A fényhozó a kérdésekre irritálóan élesen felnevetett.
– A lényeg abból amit elmondtam, az, hogy te nem ember vagy.
– Már hogyne lennék ember? – Elron megtorpant és utálkozva nézett a másikra.
– Embernek születtem, volt apám és anyám.
– Azok, akik embernek látszanak, nem mindig emberek.
– Ez nem válasz.
– Tudom, de most be kell érned ennyivel. Ami a genetikát illeti, nincs időm magyarázni, mi az, évekbe telne, mire megértenéd és egyébként is, néha úgy érzem, hogy e bonyolult dolog még előlem is elfedi titkainak egy részét.
Elron e csavaros okfejtést zavart arccal fogadta. Még mielőtt szóhoz jutott volna, a fényhozó gyorsan megelőzte.
– Jelenleg több válaszom nincs a számodra, de légy türelemmel és később maradéktalanul kielégítem a kíváncsiságod, csak érjük el az úti célunk.
Elron egyre ingerültebben meresztette szemét a vénemberre.
– De vajon a válaszaid igazak lesznek-e? És ha igazak is, megértem-e őket?
A remete már nem rá összpontosította a figyelmét, félrefordulva egy szabályos kört rajzolt a levegőbe maga elé a vándorbotjával, s amikor befejezte a mozdulatot, sistergő hanggal egy fekete nyílás jelent meg előttük.
– Íme, a mágia hatalmát csodálhatod, ez Kilia dimenziókapuja
Elront letaglózta a látvány, szája félig nyitva maradt a csodálkozástól.
– Mi az a mágia és ki az a Kilia?
– Már megint kérdések – sóhajtott teátrálisan a fényhozó –, ha van merszed, kölyök, kövess, és rálelsz a válaszokra.
Belépett a fekete lyukba és eltűnt. Elron csak egy pillanatig habozott, azon kapta magát, hogy fejjel előre vetődik be az ismeretlenbe. A fekete lyuk elnyelte a testét, a fiú csak egy pillanatra veszítette szem elől a kietlen tájat, nagy ívű vetődésének köszönhetően ismét a repedezett talajt látta suhanni maga alatt. Földet éréskor kecses mozdulattal átgördült izmos, kerek bal vállán, és a lendületét kihasználva ugyanazzal a mozdulattal talpra is állt.
– Elég lett volna, ha átlépsz a kapun – a vezető somolyogni látszott a bajsza alatt –, látom a fiatalos hév hajt.
Elron válasz helyett a tájat fürkészte. Tőlük pár méternyi távolságra idomtalanul nagy, vastag, áttetsző oszlop emelkedett a földből, belsejéből lüktető fehér fényt sugárzott. Nagyon magas lehetett, mert a vége nem látszott, eltűnt a felhők mögött.
– Hol vagyunk?
– Az illieli oszlopnál. Ezen az oszlopon nyugszik ősidőktől fogva vagy talán az idők kezdete óta a fenséges Anrisz, ahova mi is igyekszünk!
– A válaszaid nem mondanak számomra semmit. Milyen hely az az Anrisz? – Elron hanghordozásán érződött a gyanakvás.
– Nézd meg magad, és tapasztald meg a csodát, amely nem foglalható szavakba!
A fényhozó ismét a délceg férfi vállára tette kezét, és abban a pillanatban eltűntek.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.