Leírás
Részletek a könyvből
Gemenc
Ódát zengenék, de mivel nem tudok, ezért csak néhány sort írok az oly titokzatos, rejtett magyar tájról: Gemencről! Ízlelgessük csak ezt a szót, forgassuk meg a nyelvünkön! Többet jelent ez, mint egy ártéri erdőt a sok közül. Duna-erdők párás zöld homályát, elvillanó őzeket, felszínen úszkáló, majd csobbanva menekülő halat, nyárfaerdőben kelő holdat, nádirigó-család zizegő nádfészkét, szarvasbőgést, a törpegém szembogarát, nyári éjjeleken lámpást gyújtogató szentjánosbogarakat, süppedő zsombékok nedves mocsárszagát… Ennyi minden belefér egy szóba, de az emberen múlik, látja-e mögötte a magyar tájat? Hallja-e a lomb suttogását, érzi-e a frissen kelt ibolya édes illatát, a jóízűen roppanó erdei szamóca ízét…
Első gemenci túrám semmiben nem tért el a megszokott forgatókönyvtől. Bárányfoknál megnéztem a vadászházban berendezett tájtörténeti kiállítást, majd végigjártam a kör alakú tanösvényt, ahol elkészítettem az első, gemenci „őserdőt” ábrázoló fényképeimet, azaz: erdei tó partján iszalaggal benőtt öreg fák vízen tükröződő képét, melyet vidáman fodrozott a májusi szellő. Aztán az összegyűlt tömeggel együtt felültem a kisvonatra és irány a gemenci Duna-part. Csörögve, zörögve, kattogva kígyóztunk bele az ismeretlenbe. Az erdőjárásnak kétségtelenül kényelmes módja ez, és van is valami élvezetes a kisvonatozásban, de a magamfajta, kóbor, fényképező természetvizsgáló mégiscsak jobban szereti gyalog…
Mivel első gemenci ismerkedésem nem teljesen az én szám íze szerinti volt, ezért úgy döntöttem, hogy még abban az évben júliusban visszamegyek. Ha minden jól megy, elkészítem azokat a fényképeket, amelyeket már májusban akartam, és amelyeket végignézve bárki számára meg tudom mutatni, mit is jelent a gemenci vadvízország. Ekkor már nem Bárányfokról indultam, hanem Pörbölyről. Hosszú nadrág, szára betűrve a bakancsba, póló, vékony hosszú ujjú ing szúnyoginvázió esetére, kalap és szúnyogriasztó minden mennyiségben. Voltak persze, akik nem vették ennyire komolyan a dolgot. Egy család például papucsban és fürdőruhában indult a kisvonattal erdőnézőbe. Azt hiszem, egyhamar nem felejtik el azt a napot! Mert én így, több év távlatában, hacsak az aznapi túrára gondolok, még most is rám jön a vakarózás!
Elindultam tehát, kezdetben a síneken, aztán a kényelmes erdei úton vezető kék jelen. Mit ne mondjak: volt szúnyog bőven, csíptek is, de mindez semmi volt a bögölyökhöz képest. Mintha csak tudták volna, hogy megjött a vérfrissítés Fejér megyéből… Valahogy abban bíztam, ha elérem, a Malomtelelőnek nevezett holtágat, hova régen a dunai hajómalmokat vontatták telelni, ott minden jobb lesz. Szép magas madárlesek, ahol még a szellő is jár, ott lesz az én helyem!
A holtág, a les valóban csodálatos volt. Kócsagok, gémek, szárcsák és vöcskök, surranó jégmadarak. Hínáros víztükör, szellőben hullámzó nádszálak, békakórus, szitakötők fémes zizegése, párolgó, édeskés illatú lápvilág. Íme egy csokorra való hangulat!
Készítettem néhány jó fényképet, de aztán nem bírtam tovább. Egyszerűen elfogyott a lelkierőm. Csíptek, ahol értek, ha leütöttem tízet, húsz másik jött helyette. Az volt az érzésem, ha egy kivajazott serpenyőt végighúznék a levegőben, megsüthetném a tartalmát. Egyszerűen nem tudtam tovább maradni. Hazaindultam. Amíg mentem, óvatosan végigbogarásztam még az ösvény mentét, ritka és kevésbé ritka virágokat fényképezve; kerestem az alkalmat az áhított „nagy fénykép” elkészítésére, de Pörbölyig már nem történt semmi említésre méltó. Azóta már többször jártam ott, szinte minden évszakban, és rá kellett jönnöm, hogy Gemencnek éppen az a varázsa, hogy nem adja olcsón a titkait. Aki itt látni akar, átélni a természetközeli nyugalmat, ami a leginkább hiányzik zaklatott városi életünkből, annak el kell fogadnia, hogy az ártéri erdőben külön szabályok vannak, hol az ember is csak vendég. Alkalmazkodnia kell, kiszakadni a hétköznapi gondolkodásból, és megérteni, hogy például a nyári szúnyogtömeg, lényegében a legjobb, ami itt történhet vele. Mert jelzi, hogy itt még az eredeti törvények szerint működik a természet. És ha elfogy a szúnyog, elfogy a víz is a kócsagok alól… Akkor sétálhatunk a poros úton, láthatjuk a természet sírját, de abban biztosak lehetünk, hogy bölcsőink már nem itt fognak ringani…
Halkuló erdő
Felgyulladó, narancssárga alkonyok,
festékcseppektől tarka, harmatos dombok,
rigófütty, villanó seregélyszárnyak,
halkuló erdő szélkócolt kontyából
sárga levéltincsek szállnak.
Még idézzük a régi képet és dallamot,
illatát a bolondos nyári éjszakáknak,
de az emlékezés szirmai hullnak,
lombottépő szelek, könnyet szitáló ködök,
ott leselkednek már a fák alatt.
A magam erdeiben
A magam erdeiben jártam. A magam ösvényein gyalogoltam. Égbe törő sziklák között, barlangok sáros folyosóin, oszlopos bükkök sejtelmes félhomályában, vadvirágokat ringató hegyi réteken. Fel kellett másznom a legnyaktörőbb sziklabércre is, csak, hogy ott legyek, és belenézhessek a völgyek és erdők hívogató, rejtelmes magányába. Be kellett másznom a barlangokba, hogy csodálhassam féltett titkaikat, hogy próbára tegyem izmaim és inaim, elmém és kitartásom. Nehéz hátizsákokat kellett cipelnem a hegyi utakon, sátraznom a szélfújta füvek között, és lobogó lángú tábortüzek mellett emlékezni elmúlt időkre és emberekre. Mosolyognom kellett és szomorúnak lenni, önfeledten örülni és sírni, kezem széttárva ölelni a mindenséget és lehajtott fejjel megélni a fájdalmat. Elhagyott kis falvak áporodott szagú söntéseiben, billegő lábú asztalok mellett kávét inni, kék színű nyomós kutaknál az arcomat megmosni, fürödni a patakban és élvezni, ahogy a meleg sziklákon szárítkozom. Kutatnom kellett. Tehetségemet és erőmet a tiszta és őszinte cél szolgálatába állítani: megismerni a természetet, a vulkanikus barlangokat, a vadvirágok és lepkék, a madarak és fák világát. Felfedezni és feladni, elveszni és magamra találni. Csak ülni szemben a naplementével, átélni, ahogy körülvesz az aranyporral hintett árvalányhajtenger hullámzó ringatása, hogy távolra kerüljön tőlem minden, ami a hétköznapok komor egyhangúságával kapcsolatos. Lenyesni lelkem homályban növekvő hajtásait, hogy szívem a napfény felé forduljon és ragyogjon. Örök gyerek maradtam. A jóra törekedtem, bár tudom, hogy nem mindig sikerült. Nemes vágyakat és célokat követtem, és ha elbuktam ezen az úton, legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam…
Értékelések
Még nincsenek értékelések.