…ahol az olvasó és az író találkozik.
1,500.00 Ft
Varjú Valér vacsorája
Csiripország belsejében, élt sok madár nagy békében. Fészken túl, és felhőn innen repülünk most képzeletben Varjúfalvára. Varjúfalva csuda egy hely, nincs ilyen még egy, ezen a világon. Csupa-csupa varjúcsalád lakja. Az arra járók messziről felismerhetik ezt a helyet, hiszen ha az itt lakók összegyűltek egy kis „varjúcsevejre”, olyannak láthatta őket a bámészkodó, mintha egy nagy kékesfekete szőnyeg lenne kiterítve.
Varjúpapa és Varjúmama boldogan nevelgette itt csemetéit, az öt kicsi varjú-virgoncot. Az ő legkisebb, legelevenebb varjúfiókájuk volt Varjú Valér, aki kicsit csintalan, vakmerő varjúcska hírében állott.
Egy napon a szomszédos Csillagerdei Varjútanodába igyekezett a kicsi varjúfiúcska. Igazi tollfagyasztó, decemberi hideg volt. Amerre Valérunk koromfekete kis szeme ellátott, hó takarta a tájat. Mialatt a kilátásban gyönyörködött, mindent békésnek és csendesnek látott maga körül.
Kis idő elteltével azonban ijesztő, tejfehér, komor ködfüggöny ereszkedett le a vidékre. Amerre a varjúszem ellátott, minden egybe olvadt. Olyan volt a látvány, mintha a Valér legutóbbi születésnapjára kapott torta tejszínborítása tengerré változott volna. A kis varjúcska aggódva nézett körül.
– Mi lesz velem? Hogyan jutok el az iskolába? – rikoltotta a ködbe Valér. Ettől a segélykiáltástól ugyanis titokban azt remélte, hogy az elhozza számára azt a megmentőt, aki majd elviszi a Varjútanodába, vagy esetleg haza. A hangos segélykérésre azonban nem jött válasz. Minden ijesztően csöndes volt.
Varjú Valér nem tehetett mást, mint hogy várakozott. Várt egy órácskát, kettőt, többet, de a segítség csak nem akart megérkezni. A kis varjúfiúcska kezdte elveszíteni a reményt, hogy valaki majd eljön érte.
Telt-múlt az idő, és lassan besötétedett. A levegő lehűlt, és metsző szél támadt. Varjú Valér vacogni kezdett. Félt, és reszketett. Ráadásul – mivel a varjúvacsora ideje is közeledett már – igazán éhes volt.
– Sehol egy bogárka, sehol egy harapás friss növényke, sehol egy jó falat? Mi lesz velem? Félek. Nagyon félek. – osztotta meg érzéseit a széllel, és a hótengerrel.
A kicsiny varjúpalánta úgy érezte, egyetlen esélye van a túlélésre. Élelmet kell szereznie. Erre a gondolatra picit megnyugodott, és a szívébe, a félelem helyébe a remény költözött. Reménykedett, hogy a nagy ködben valahogyan mégis élelemre akad majd. Ugrált néhányat a hóban, mert úgy gondolta, hogy a mozgás segít, hogy egy picit felmelegedjen. Eközben pedig törte-törte a fejét, hogy merre találhatna egy kis kenyérmorzsát, vagy valami egyéb varjúcsemegét. Amint a megoldáson gondolkozott, a messzeségben egy közeledő alakot pillantott meg. Kicsit kétségbeesett, mert ennek az alaknak bizony nem két lába volt – mint a Varjúfalván lakóknak – hanem négy.
– Bizonyára egy messzi földről érkező vándor. Jó nagy. Talán egy elefánt… egy kutya… egy teknősbéka.– igyekezett kitalálni Valér a titokzatos idegen kilétét.
Amint a rejtélyes négylábú már csak néhány varjúugrásnyira járt Valértól, a kis varjúfióka rájött, ki is lehet a messzi tájakról érkező vándor.
– Egy ccc… – akadt el meglepetésében Valérunk hangja. Rövid idő múlva a kis varjúfiú izgatottan újrakezdte mondandóját.
– Egy cica. Veszélyes… madarakra vadászik. Olvastam a Varjúolvasókönyvben. Én ugye… ugye, varjú vagyok… tehát ugye, madár. Rám is veszélyes. Mi lesz velem? Meg fog enni vacsorára? – aggódott Varjú Valér.
– Nem eszlek meg. – érkezett a válasz Cirmos Cecíliától.
– Nem eszel meg vacsorára, hanem majd reggelire? – kérdezte remegő hangon Valér.
– Nem, egyáltalán nem foglak megenni. – erősítette meg előbbi válaszát a cicalány.
– Hogyhogy? A Varjúolvasókönyv szerint…
– Tudom, veszélyes vagyok rátok, madarakra. – mosolyodott el Cirmos Cecília.
– Igen, ezt írja a könyv. – helyeselt a kis varjúcska.
– A könyvek legtöbbször nem tévednek. A cicák gyakran jelentenek veszélyt a madarakra. De én és a családom nem háborgatjuk a varjakat, így téged sem.
Hitte is Valér, meg nem is, amit a cirmos cicalány mond, ezért bizalmatlanul odébb lépett, majd hangosan megkérdezte:
– Hogyhogy?
– Valamikor nagyon régen, amikor még Cirmos Cecil nagypapa pajkos kis cicagyerek volt, nagy bajba került. Elcsatangolt otthonról, Cicafalváról, hogy fölfedezze a környező vidéket. Egy kis varjú éppen arra repült, és leszállt a nagypapa hátára. Bátor kis varjú volt a nagymamád, Varjú Veronika. – mesélte izgalommal teli hangon Cecília.
– A nagymama? Ismered? Nem értem! – mondta zavartan Valér.
– A nagymamád bátor volt, mert madár létére, nem érezte veszélyesnek, hogy leszálljon egy számára igen veszélyes állat, egy cica hátára. Ezen kívül pedig a nagyid megtudakolta, hogy miben segíthet a nagypapának. Miután kiderült, hogy Cecil papa eltévedt, a nagymamád – mivel nagyon jól tudta, merre van Cicafalva – hazavezette a nagypapát. Papa nagyon hálás volt, és megígérte a mamádnak, hogy az ő családjának tagjai ezentúl nem fogják bántani a te családodat.
– Hűha, akkor a nagyi tényleg igazi hős volt! – ámuldozott Varjú Valér.
– Igen, az volt. A családom örökre hálás lesz, amiért a nagymamád megmentette Cecil papát. – válaszolta mosolyogva Cirmos Cecília.
Valér még sohasem látott cicát mosolyogni. A cirmos cicalány határozottan barátságosnak tűnt, ezért a bizalom jeleként Valér közelebb lépett Cecíliához. A cica kezdte úgy érezni, hogy a kis varjú kezdi biztonságban érezni magát a közelében.
– Varjú Valér vagyok. – nyújtott szárnyat Cecília felé a kis varjúcska.
A Hamar Hanna és a varázslatos adventi kalendárium egy nem mindennapi mesekönyv, hiszen azon túl, hogy izgalmas kalandokat élhetünk át, az oldalakon megelevenednek az adventi ünnepkör egyes népszokásai. Így a legifjabb generáció is felfedezheti a már-már elfeledett hagyományokat. Eközben olyan szeretnivaló figurákkal ismerkedhetünk meg, mint Gyertya Gyuri az adventi gyertyafiú, a különc Krampusz Karcsi, a vakmerő Varjú Valér, vagy a fiatal galagonyafiú, Bokor Benjámin.
Minden sikeres férfi mögött egy nő áll – tartja a közmondás. VIII. Henrik angol király, a 16. századi európai történelem meghatározó alakja mögött hat nő állt. Hat alkalommal nősült egy olyan korban, amikor a válás fogalmát elméletben ismerték, illetve a gyakorlatban csak nagyon indokolt esetben alkalmazták. Igaz, hat felesége közül csak kettőtől vált el hivatalos úton, mert két nejét kivégeztette, egyikük szülés közben vesztette életét, hatodik felesége pedig szerencsésen túlélte őt. Az angol uralkodó jelentős hadiflottát építtetett, bonyolult szövetségi rendszerekben képviselte országa érdekeit, megalapozta a sikeres szigetország jövőjét, látványos építkezéssel emelte London és környéke rangját, a „keresztény hit védelmezőjeként” szembeszállt Luther Mártonnal, majd két évtizeddel később megalapította az anglikán egyházat. Mégis, az elért eredmények ellenére az utókor valódi botrányhősként őrzi a király emlékét. Nem alaptalanul, hiszen Anglia 16. századi történelme elválaszthatatlanul összeforrt VIII. Henrik magánéleti kálváriájával. VIII. Henrik király hedonista volt, nem kedvelte a hivatalából fakadó kötelezettségeit. Minden alkalmat megragadott arra, hogy szenvedélyeit csillapítsa: birkózott, vadászott, zenét írt, rendszeresen és bőségesen lakmározott ételkülönlegességeket (amíg köszvénye ebben nem gátolta), hajszolta a fényűző társasági összejöveteleket, és kitartóan udvarolt a bájos hölgyeknek.
VIII. Henrik magánéleti problémájának gyökere 1502 telére vezethető vissza, amikor bátyja, Arthur walesi herceg meghalt. Arthur nős ember volt, özvegyét, Aragóniai Katalint 1503-ban eljegyezte a tizenkét éves Henrik herceg. Gyermekként még nem volt beleszólása az államügyekbe, így azt sem tudhatta, hogy a házasság milyen kötelezettséggel jár. A korszakban gyakran egészen fiatal, akár hét-nyolc éves gyerekeket összeboronáltak az európai királyi dinasztiák, ezért Henrik herceg és Aragóniai Katalin kézfogója sem lett skandallum. Anglia politikai érdeke úgy kívánta, hogy Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella megözvegyült leánya, Katalin a londoni udvarnál maradjon. Apja, VII. Henrik király nyomására, VIII. Henrik eljegyezte a nála hat évvel idősebb, tizennyolc éves Aragóniai Katalint. Amikor VIII. Henrik apja halála után, 1509-ben trónra lépett, megtartotta fogadalmát, és feleségül vette a hat évvel korábban eljegyzett Katalint. A királyi pár kapcsolata a korkülönbség ellenére eleinte felhőtlen volt. Aragóniai Katalin férjéhez hasonlóan kedvelte a vadászatot, a zenét, a társasági összejöveteleket, volt közös érdeklődési körük. Katalin királyné – kihasználva az angol nyelv játékát – a ’royal’ illetve ’loyal’ szavak hasonló hangzása miatt „Sir Loyal Heart”-nak, „Hű Szívem”-nek becézte férjét, VIII. Henriket. A királyi pár harmonikus kapcsolata azonban VIII. Henrik franciaországi háborúját követően megszakadt.
Apósa, Aragóniai Ferdinánd kérésére VIII. Henrik angol király 1512-ben csatlakozott az itáliai háború francia-ellenes koalíciójához. A fiatal angol uralkodó ellenvetés nélkül megszavaztatta a parlamenttel a rendkívüli hadiadót. Anglia a revans lázában égett. A százéves háború kudarca mély nyomot hagyott a szigetország társadalmában. A III. Edward (1327-1377) király uralkodása idején, 1337-ben kezdődött százéves háborúból Anglia – Franciaországgal szemben – vesztes félként távozott. A szigetországiak csupán néhány erődöt tarthattak meg a franciák területén, ennyi maradt a több mint száz évig tartó háború örökségéből. A szégyent, hogy az orléans-i szűz, a paraszti sorból származó Szent Johanna (Jeanne d’Arc) fellépése adott reményt a franciáknak, nem tudta feldolgozni az angol hadvezetés. A nőt, aki megfordította a százéves háború menetét, tizenkilenc éves korában az angolokkal szövetséges burgundok elfogták, és átadták az angoloknak, akik visszaeső eretnekség vádjával máglyán elégették. Anglia ugyan őrjöngő dühvel megbüntette a mozgalom vezetőjét (Jeanne d’Arc elszenesedett testrészeit még kétszer elégették, nehogy a francia nép ereklyét gyűjtsön a hamuban található maradványokból), de a kudarcot már nem kerülhette el a szigetország. A Francia Királyság visszahódítására tett kísérlet, a revans sokáig váratott magára, de nem maradhatott el. Az ambiciózus király, VIII. Henrik az angol nagyságot testesítette meg: Franciaországra törvényes örökségeként tekintett, sőt, önmagát – a középkori angol királyi hagyománynak megfelelően – Franciaország királyának nevezte. Az ifjonti hév, a férfias helytállás kipróbálása arra sarkallta Henriket, hogy szakítson apja háborúellenes magatartásával, és kipróbálja országa erejét egy háborús konfliktusban. A hadjárat azonban a vártnál sokkal rosszabb kimenetellel végződött. Az angol uralkodó hadserege – a kezdeti sikertelen manőverek után – a franciák felett sikeresen győzedelmeskedett 1513. augusztus 13-án, a sarkantyúk csatájában. Az ütközet Thérouanne mezején zajlott, ahol a gyalogosan menekülő francia lovagok eldobálták sarkantyúikat, hogy gyorsabban futhassanak az őket üldöző angolok elől. A megtámadott Franciaország királya, XII. Lajos időközben szövetséget kötött Skócia királyával, IV. Jakabbal (1488-1513). A francia-skót szövetség váratlanul érte VIII. Henriket: egyrészt IV. Jakab a rokona volt, 1503-ban vette feleségül Tudor Margit hercegnőt, Henrik húgát. Másrészt az évszáza-dokra visszatekintő szomszédság okán az angolok rettegtek a skótoktól. IV. Jakab király a Tudorokkal fennálló rokoni kapcsolatára fittyet hányva támadást intézett a külföldön háborút folytató sógora ellen. A skótok túlerőben levő seregét nagy nehézségek árán, 1513. szeptember 9-én Flodden Fieldnél legyőzték VIII. Henrik király katonái. A hadjáratot a két győztes csata ellenére gyorsan lezárta az angol király. A francia expedíció vészesen emésztette az angol kincstár tartalékait, ráadásul VIII. Henrik tudomására jutott, hogy apósa, Aragóniai Ferdinánd titokban már megegyezett a franciákkal. Jelentős hadisarc és Tournai városának kulcsáért cserébe az angol király fegyverszünetet kötött XII. Lajos biztosaival.
Szabó Erika –
Csodaszép mesekönyv, édes történet…. szívesen ajánlom mindenkinek.