Leírás
Ajánlás
Nincsenek és nem lehetnek az ember életében olyan pillanatok, amikor azt érzi, felesleges, hiábavaló és reménytelen újra és újra nekifutni egy-egy
napnak. Nincsenek, nem lehetnek – pedig vannak. Hiába is tagadnám, nálam is előfordul ilyen, és a tettvágy hanyatlásával egyetemben ott a hit, a
kíváncsiság és a gondoskodás megfogyatkozása is. Hiszen annyi minden hangoskodik körülöttünk, ami a percre és a pillanatra akarja irányítani a
figyelmet, hogy nehéz ebből a hangzavarból kihallani az időtlenség suttogását. És akkor jön egy vers:
„Örök végzetig tart
szeress úgy, mint én
ezer szóban
égi lázban
fényben táncol a világ
örök végzetig tart
ezer életen át…”
Mert mindig jön egy vers, mert versnek kell jönnie, mert a feleslegesség pillanatnyi érzésén csak a versek segítenek átlendülni. Átlendítő erejük
van. Bogi mindig képes erre. Odahajol, közel, a fülbe súgja az időtlenség megnyugvást és reményt hozó hangjait, és teszi ezt úgy, hogy el is hiszem
neki. És ilyenkor, ha meghallom ezeket a hangokat, nem azt érzem, hogy vigasztal; nem azt, hogy tapasztalatlanságát palástolva, kötelességtudatból
felépített, vagy jó szándékkal felmagasztosult küldetésvággyal akarna erőt adni, hanem hogy tudja, mit érzek. Ám csak ő képes kimondani: van remény.
Mert tudja, „Nehezen mozdul a világ/hang után felépül/sors a magány összedől/valami eltűnik a szívemből/minden érzés elfogy/fojt a kísértés
/mindenből elveszek egyet/amiből kérek én…”
Az élet mi más is? Bogi hangja a pillanaton túlról szépen hív, szépen szól, megértőn. A reményt élteti, mert megéli a reménytelenséget is. Innen
a biztatás: fojt a kísértés /mindenből elveszek egyet/amiből kérek én.
Köszönöm, hogy ez az új kötet ismét megerősítheti ebben az olvasót!
Szekeres Csaba – rendező, forgatókönyvíró
- március 14.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.