Kálmán Ágnes: Utolsó forró ölelés (pdf)

Színes és változatos Bátai Tibor költészete, világa, amit az Ősök tisztelete és a becsület fémjelez.

Makacsul keresi a túlpartot, a lehetőségek hazáját, érzéstelenítés nélkül tárja fel lelkét, biztosítókötél nélkül veti magát a mélybe, hogy tapasztalatain keresztül szembesítse az Olvasót saját tévedéseivel, a felfedezés örömével, kínjával.

Őszinte hittel tiltakozik a gyűlölet, az előítélet, az agresszió, a képmutatás ellen. Ennél a hiténél csak szerénysége nagyobb. De ok nélkül kételkedik olykor önmagában még akkor is, ha az elismerés hiányával nem tud mit kezdeni, hiszen alkotásaiban otthon érezheti magát minden humánus, mások gondjaira érzékeny ember.

Emberi tulajdonságokat boncol: „aki sértett, önmagának is megbocsát”. A bárány szemével nézi a történéseket, megtisztulást ír a világnak, ugyanakkor nem hagy mentséget a gyalázatnak. Hangjában általam tisztelt és szeretett költők hanghordozást vélem hallani, mintegy megerősítve azok – ma már kihalóban lévő – fogalmait.

Nem vádaskodik, pontosan veszi célba üzenete címzettjeit, ha kell vitriollal fűszerezve a génjeibe írt ragaszkodás gondolatait. „Verstett”-ei igazolják a becsülettel, tisztességgel élő hétköznapi hősök életét. Rendíthetetlenül reménykedik, és mondanivalóját sortörésekkel súlyosbítja:

„s a történet – kell, hogy reméljük – véget nem e korcs-mában ér!”

„Teremtő fény”-t ír a tájra, amit a „duende fekete szivárvány”-a sem sötétíthet el.

Szeretettel ajánlom költőtársam verseskötetét, hogy hitünk erősödhessen, mert Bátai Tibort olvasva „Amputált szárnyak csonkjai”-val is képesek leszünk repülni.

Agárd, 2012. november 8-án                                             Pethes Mária