Leírás
Megtanulhattam volna, hogy a bosszú, bosszút szül. Mert az első adandó alkalommal visszahull rám. Bizony nem feledte dicső főnököm, hogy velem szemben tartozása van és újra és újra be kell bizonyítania a főnöki mivoltát, nehogy erről megfeledkezzem.
Nem voltak ezek nagy dolgok, de alkalmasak arra, hogy ne reménykedjek abban, hogy valaha is visszakapjam eredeti beosztásomat.
De én erre nem is törekedtem. Én a parancsnokommal nagyon jól kijöttem, igazán jól éreztem magam a helyemen.
Történt azonban egy megrázó eset, pillanatnyi elmezavar, és a parancsnokom önkezével véget vetett az életének.
Az ezt követő két hónap alatt elég volt rendbe tenni a sorállomány hangulatát, feldolgozni ezt a nagyon súlyos rendkívüli eseményt.
Nagyjából összeráztuk az alegységet, mikor meglátogatott a főnök.
– Látom egész szépen helyrerázták az alegységüket, elismerem nem volt könnyű feladata. De ne bízza el magát, mert úgy döntöttem mégsem magát teszem meg az Őrs parancsnokává, hanem hozok ide egy fiatal, tevékeny tisztet, aki a maga segítsége mellett majd hamar belerázódik a parancsnoki munkakörbe, számítok a segítségére.
Nagyot nyeltem és nem válaszoltam a felvetésére. Kezet nyújtott, de mint korábban is, nem szorítottam meg a kezét.
– Tanuljon már meg legalább kezet fogni – beült a kocsijába és elment.
Keserves düh vett rajtam erőt, ha nem katona vagyok, hanem beosztott vagyok… de nem ragozom.
Hazaérve a dühöm csak fokozódott. Felháborodva meséltem el a feleségemnek, mert rajta kívül senkinek sem mondtam volna el a történteket.
Türelmesen hallgatott, míg visszahallottam tőle az általam mondott idézetet, ha valamin felháborodott. (”Buzogj vér, csak buzogj.” a Bánk Bán-ból.)
– Elhatároztam – mondtam ki végül –, hogy holnap beadom az országos parancsnokságra az áthelyezési kérelmemet.
– Légy szíves nyugodj le, át kell ezt józan fejjel gondolni.
– Mit kell ezen gondolkodni, ha a lelkemet teszem ki, itt akkor sem lesz értéke a munkámnak.
– Nem értelek, mi változott meg a te helyzetedben, eddig is helyettes voltál, tetted a dolgod, megkaptad érte a fizetésed.
– Nem érted? Hát hová lett az önbecsülésem, ha engedem, hogy emberileg hozzám fel nem érő ember így belegázoljon az önérzetembe, ezt nem bírom elviselni – háborogtam.
– Te vagy a katona nem?
– Igen, éppen ezért nekem mindig azt tanították, hogy álljak ki az igazamért.
– És így mindenkivel szemben?
– Igen.
– Sehogy nem értem a felháborodásod. Kinek akarsz bizonyítani, aki fontosabb számodra, mint mi? Arra kérlek, nyugodj meg és maradj köztünk. Már most megmondhatom, hogy mi itt maradunk a gyerekekkel, ha van fontosabb dolog a számodra, mint a családod, akkor, te cselekedj a belátásod szerint. De mi maradunk.
Nagyon meglepődtem feleségem határozottságán. Irigyeltem amiatt, hogy tisztábban látta a kialakulandó helyzetet, mint én.
De az én hiúságom, a magasabb rendfokozat, magasabb beosztás minden katona álma, és a jelenlegi helyzetben nem álmodhatom ezekről. Ezt viszont nem érezheti a feleségem, neki az a természetes, hogy vagyok neki, mindegy mit hordok a vállapomon. És ezt már nem egyszer mondta el, hogy nem a rangjelzés teszi az embert.
Reggel munkába induláskor tértünk vissza a témához, csak félve tette fel a kérdést, ugye nem hamarkodod el a döntést?
– De, már döntöttem. Maradunk – válaszoltam.
Megnyugodva ölelt át búcsúzóul.
Rövid időn belül a kerület parancsnoki székébe új ember került, új vezetési stílus uralkodott el, amikor a munka tisztessége, a szolgálat feszessége az előre látó tervezés és vezetés volt az értékelés alapja.
Rövid időn belül átvettem az őrs vezetését, és sikerült az Őrs eredményeit az élvonalba feltornászni, így jutottunk el a kétszer huszonöt év címmel jelzett ünnephez.
Nem untatom a kedves olvasót apró történetekkel, mert a harmadik huszonöt év már nem tette ennyire próbára a házastársi kapcsolatunk biztonságát.
Ötven felett lenyugodnak a heves kitörések, meggondoltabban él az ember. Így volt ez nálunk is.
A harmadik huszonöt év kis része még a munkával, a nagyobb része a nyugdíjasok nyugodtabb, visszafogottabb tevékenységével telt el.
Lányaink férjhez menetele, majd az unokák érkezése villanyozta fel napjainkat. Ketten maradtunk az általunk nagyon nagy eredménynek tartott, önerőből épített családi házunkban.
Lakóhelyünkön jó kapcsolatunk alakult ki az itt élő emberekkel, megfelelő tisztelet, megbecsülés vesz körbe.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.