Leírás

Versengő virágok

Elérkezett az első tavaszi nap. A melengető napsugár. Szeretettel simogatta meg az alvó fákat, és a fagyos földet. Vöröslő ragyogással csillant a jégen. Még itt-ott fehérlett a februári hó.

Lassacskán olvadozni kezdtek a kis hószigetek. Áttetsző vízzé váltak, és leszivárogtak a földbe, felébresztve az alvó hóvirághagymákat. Nyújtózkodni kezdett lustán a cseresznyefa. Jólesően szétáradt ágain a fény. Zsibongott a rügyeiben az új élet.

A szeme sarkából a zölden kandikáló hóvirághajtást figyelte. Itta magába a tavaszt, a napsütést, és arra gondolt, virágba borulhatna ő is. Megelőzve a hóvirágot, ő hirdetné elsőként a tavaszt. Az ő virágait csodálnák az emberek.

A hóvirág, nem sejtve a cseresznyefa álmát, zöld csomókban bontakozott, áttörve a kemény, és fagyos földet. Nehéz munka volt, de megérte az örömtől csillanó tekintetekért, büszkén hirdette:

– Elmúlt a tél!

Igazi enyhe tavaszi nap volt. A cseresznyefa új energiáktól duzzadó hajtásai mind azt sugallták, hogy képesek lennének ma virágozni. A cseresznyefa minden erejét összeszedte, és láss csodát!

Kipattantak a zöldellő rügyek, és kinyílott a milliárdnyi hófehér virág. Csodálatosan szép volt.

Csodálkozott is a hóvirág, hiszen csak most bontogatta fehér szirmait.

A cseresznyefa megelőzte, ilyet sem látott még! Aztán leszállt az este. Harcot vívott még a tavasszal a tél, és nem adta könnyen magát. Sűrű hópelyhekkel szórta be a tájat.

A hóvirág jól tűrte a hideget, megszokta már, hogy ilyenkor tavasz közeledtén még sokszor vicsorít a tél, kiadva utolsó erejét, havazással búcsúzik a tájtól.

Nem úgy a cseresznyefa. Dideregtek rajta a könnyű cseresznyevirágok, ám hiába zárultak össze az aprócska virágkelyhek, megfáztak, megfagytak, nem tudtak már gyönyörűen pirosló májusi cseresznyékké érni.

A patyolat virágszirmok reggelre megbarnultak, és a földre hullottak.

Elfagytak a virágok. Nem is hozott termést abban az évben. Szomorúan nézte a kis hóvirágot, a tavasz hírnökét, amint virágozni kezdett.

A cseresznyevirág arra gondolt, nem érte meg a nagy sietség.

Hiszen mindennek okkal van rendelt ideje. És a türelem rózsát terem. Vagy ha nem, hát gyönyörűen pirosló cseresznyét. ☺

Az elátkozott szarka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szarka. Külsejében elegáns, fekete frakkjába fehér tollak szőve, bár télen-nyáron ezt viselte, az öltözéke mindig fényes volt, és makulátlan. Igazándiból nem is a szépségével, hanem a természetével volt a baj. Nem tisztelte mások tulajdonát, lopott, mint egy szarka. Ha szépet látott, vagy valami csillogót, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megszerezze magának, és a fészkébe vigye. Nem is sejtené senki, mi minden volt már abban a kuckóban. Hányan hullajtottak már könnyet, bánkódva az ellopott holmijukért. De a szarka csak a fényes kincsre gondolt, mások szomorúságára sohasem. Ha a Kerek Erdő felett szárnyalt, a szerzés öröme tartotta izgalomban, tekintetével pásztázta a tájat, hol csillan meg valamiféle számára értékes portéka. Élt a közeli udvarban egy pihe-puha, hófehér cicuska. Gyakran elkószált a Kerek Erdőig, ahol a barátai éltek. Egy napon a gazdájától aranyszínű csengettyűt kapott ajándékba. Büszkén viselte, piros nyakörvvel a nyakában, és a szeme ragyogott a boldogságtól. Talán a szépséges csengettyű csilingelő hangja keltette fel a szarka figyelmét. Meglátta a gyönyörű-séges holmit, és megkívánta magának. És az alkalom nem váratott sokáig magára. A cicuska éppen önfeledten játszott az erdőben a barátaival. A játék hevében, nehogy a csengettyű hangja elárulja bújócskázás közben, kioldotta a piros nyakörvet. Letette egy fatörzsre félve őrzött ajándékát. Több se kellett a tolvaj szarkának. Felkapta nyakörvestül, és a magasba repült vele. Egyenesen a fészkéig. De még odáig is elhallatszott a kismacska keserves jajveszékelése. Nem találta sehol sem féltett-becses kincsét. Nem sajnálta meg a tolvaj szarka. De a cica bánata mégis szíven találta. Arra gondolt, mi lesz vele, ha egy napon őt is kirabolja valaki, és senki sem törődik majd a bajával. Attól a naptól kezdve nem volt egy nyugodt perce. Mindig csak erre tudott gondolni. Ha az erdő fölött szárnyalt, hiába simogatta meg a langymeleg szellő a szárnyait, nem élvezte már a szabadságot.

Ez járt a fejében még akkor is, amikor mulatságba hívták, és mindenki önfeledten nevetett, táncolt. Nem tudott többé gondtalanul örülni a barátaival az életnek.
Csak a zsákmányolt csengettyűre gondolt. Meg van-e még? Nem lopta-e el valaki? Mert hát mindenki magából indul ki.

Amikor visszatért a fészkébe, izgatottan sorra vette a kincseit, és megkönnyebbült. Nézegette örök aggodalmának okozóját, az aranyszínű csengettyűt. Megvolt. Az övé volt. Mégsem tette boldoggá. Megváltozott. Örömtelen és zaklatott lett. Soha semmi sem sikerült neki. Úgy érezte, elkerüli a szerencse, pedig csak ő lett más.

A cicára gondolt, a fülébe csengett a csengettyű elvesztése miatt felcsukló keserves sírása. Tudta jól, hogy ő okozta a cicának ezt a bánatot, amikor elrabolta a kincsét. És azóta neki semmi nem sikerül. Ekkor furcsa gondolata támadt. A kismacska biztosan elátkozta őt. Fel kellene keresnie a rontás levételére a Kerek Erdő vajákosát, a bibircsókos orrú, rút boszorkányt. Akkor talán visszatérne a szerencséje.

Ezen morfondírozott még akkor is, amikor észrevétlenül a háta mögé lopakodott a kerek Erdő Réme, a félszemű, és galád vörös kandúr.

Rávetette magát a figyelmetlen szarkára. És abban a pillanatban ott termett a hófehér cicuska. Sokszor látták már egymást az erdőben.

– Ne bántsd a pajtásomat kandúr koma! – kelt karmocskáit élezve a szarka védelmébe. Látta a vörös macska, hogy a szarka nem lesz könnyű préda. Barátja van, aki kiáll mellette.

Elengedte hát a zsákmányát. Elszégyellte magát erre a szarka. A cica megmentette az életét. Visszatette a csengettyűt a farönkre, ahol boldogan, és csillogó szemekkel megtalálta a fehér cicus. A nyakába csatolta, és vidáman táncolni kezdett. Milyen szépen szólt az a csengettyű!

Titkon leste a lombok közül a szarka, és jóleső érzés töltötte el. Most már tudta, hogy nem a cicus átkozta el őt, hanem a saját rossz lelkiismerete.

• Tweet
• Pin It