Leírás
Szandra kifizette a péksütik árát, majd a többi vevő árgus és rosszalló tekintetével övezve sarkon fordult, és visszasietett a kocsihoz.
Nem nagyon volt ideje figyelni, miközben átszaladt az úton, de valami nyugtalanítani kezdte, mikor egy pillantást vetett az anyósülésen ücsörgő lányára. Nem is igazán tudta meghatározni, mi különöset talált benne, talán a mozdulatlanságát, talán ajkainak remegését, vagy tekintetének riadtságát, de tele aggodalommal szállt be az autóba.
− Baj van? − kérdezte tőle, miközben indította a kocsit, és csak az tűnt fel neki, hogy lánya nem felel, nem mozdul, de halk nyöszörgést hallat, miközben tekintete hátrafelé pislog. Nem értette, egészen addig, míg a visszapillantó tükörben meg nem látta a pisztoly csövét, mely hol rá, hol lányára meredt.
− Te jó ég! − suttogta, és csak ekkor kezdett kirajzolódni előtte a fegyvert tartó férfi komor, elszánt arca.
− Indítson! − Hangja határozott volt, és ellenkezést nem tűrő, Szandra mégis tett egy kísérletet, ahogy mindenki tette volna az ő helyében.
− Mit akar? Pénzt? Itt a pénztárcám, vegye el! − Még hátra is nyújtotta, de a férfi nemlegesen megrázta a fejét, és a pisztolyával a kormányra bökött.
− Indítson!
− Mégis… mit akar?− Arcára kiült a félelem, de még inkább az aggódás. Aggódás a lányáért, hiszen olyan rémült volt szegény, amilyennek még sosem látta. Igaz, csak fél szemmel nézett rá, mert tekintetét jobban lefoglalta a fegyver felé forduló csöve, miközben agya már lázasan dolgozott.
Sok krimit látott már a tévében, amiben a nyomozócsapat mindig megtalálja a gyilkosságok elkövetőit. Próbálta kitalálni, az ilyen arc, ilyen tekintet milyen elkövetőre illene, de képtelen volt felidézni bármit is. Keze reszketett, a levegőt egyre szaporábban vette, és érezte, ahogy kezd pánikba esni. Mit tegyen? Mi a legjobb módja, hogy mihamarabb szabaduljanak? Nem lehet, hogy mindez csak egy rossz álom, s hamarosan felébred?
− Majd azt is megtudja, csak indítson! − hallotta a háta mögül, és remegve bár, de valahogy sikerült elindítania a járművet, még maga sem értette, hogyan. De közben egyre csak a visszapillantó tükröt figyelte, és próbált olvasni a fegyveres arcában, ami nem volt csúnya, mégis valami ádáz gyűlölet tükröződött benne, és ellenszenv iránta. Ezt leszűrte abból, ahogy a tükörben rámeredt, ahogy a pisztolyt a nyakához tartotta egyre közelebb, mígnem csöve már érintette csupasz bőrét. Erre összerezzent, és még inkább reszketett, de már nem csak a keze, hanem egész teste is. Jobb híján a lányát pásztázta, és őt próbálta megnyugtatni.
− Ne aggódj, kicsim, nem lesz baj! − A hangja elcsuklott ugyan, de most ez sem érdekelte. − Minden rendbe jön, csak légy okos! Jó?
Anita, ha tudott volna sem felel, de mivel a félelme nagyobb volt nála, a száját sem merte kinyitni. A néhány perce még goromba és szájalós nagylány egy félénk kiscicává változott, és úgy ült anyja mellett, mint aki valójában ott sincs.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.