A szívnek dobognia kell! (részlet)

Hosszú sikító hang. Fejemben érzem, mintha a homlokomon futna végig. Jó mélyen, fájdalmat vésve fejembe. Szemem nagyra kerekedve a monitort nézi az üvegfalon keresztül. Vízszintes vonal fut a képernyőn, majd csend. Gyorsan becsukom a szemem és olyan gyorsan ki is nyitom, mert nem akarom elhinni, amit látok. Agyam nem fogadja el a továbbított jelet. A gép leállt, jelezve, hogy feladtad. Nem! Nem! Nem! – sikítom. Öklömmel az üvegfalat verem, de már nincs szavam. Némán tátogok. Valaki megfogja a vállam és azt mondja: „Nyugodjon meg” – és egy padhoz vezet. Nem tudok ülve maradni, hiába kéri. Fehér köpenyébe kapaszkodva megyek vissza. Nincs erőm. Elönt valami forróság és úgy érzem, megfulladok, majd jéggé fagy testem. Vacogok. Némán csak azt kiáltom, hogy nem és nem, de nem akar meghallgatni a jó Isten! Mozdulatlan testedet látva a műtőasztalon még jobban jéggé fagyok. Zokogni szeretnék, de nem tudok. Jéggé fagytak bennem a könnycseppek. Erősödik bennem a fájdalom. Zsibbad a kezem. Azt akarom, hogy gyere vissza, mert itt a helyed! Nem adhatod még fel, hisz száz csoda vár még rád. Küzdj, harcolj az életért, hisz Te mindig olyan erős voltál. Mindig én voltam a gyenge, ki támaszra szorult, de most erős leszek és én erősítelek, csak gyere vissza!

Egy orvos a mellkasodat nyomja, úgy, mint ha valami zsákot akarna tele tuszkolni, majd mind ki túl sokat rakott bele, a levegőt kiengedi.

– Töltés! – hangzik el a parancs és testeden ott az a tappancs, mitől mindenki azt várja, hogy újra itt leszel köztünk. Fürkésző szemek figyelik a monitort velem együtt, de semmi. Majd ismét a hang: „Töltés, mert elveszítjük!”

– Ti veszítitek el? – dühöngök magamban. – Hisz Ő az enyém! – Durcás vagyok. Haragszom az egész világra!