irodalom

A szent bal

 Akkor döntöttem úgy, hogy otthagyom azt az állást. Előtte már vagy fél éve nem dolgoztam. Ültem otthon, néztem a falat, nem gondoltam semmi rosszra. Szerencse, hogy se kutyám, se macskám. Alibiből azért böngészgettem az álláshirdetéseket, s egy reggel a kávé mellett kiszúrtam egyet.

Másnap jelentkeztem. Nem kérdeztek semmit, nyomorúságos kis fodrászüzlet egy félreeső utca végén, a kutya sem járt ide. Csendes félhomály, enyhe dohos levegő, a helyiség mélyéről előjött egy lassú léptű öregúr, és megszólított. Válaszoltam, hogy az állás után érdeklődöm, gyorsan megállapodtunk a bérben, kérdezte még, tudok-e hajat vágni, mondtam, próbáljon ki, talán menni fog. Nem gond, mondta, a vendégek többnyire csak hajvágást kérnek, ritkítást, rövidítést, ott a nyírógép, be kell állítani, megy mint a karikacsapás. Gyerekjáték. Borotválást csínján vállaljon, de csinálja, jó pénz. Legyen óvatos, tudja az AIDS, meg minden, mondta még. (Meg minden, általában így fejezte be a mondatait, gondoltam Salinger-rajongó, de nem mertem rákérdezni.)

Néhány napig alig jött valaki, többnyire a legyeket hajkurásztam időtöltés gyanánt, vagy több hónapos magazinokat lapozgattam. Egyik délelőtt áttanulmányoztam a kenőanyagokat, sampont, hajolajat, a fésűket, keféket, ollókat, az állítható székek módozatait. (Imádom a felsorolásokat.)

Fülledt nyár volt, olykor átvonult egy-egy zápor, s akkor lehűlt a levegő. El-elbóbiskoltam a szeszélyes időjárástól.

Ajtónyikorgásra ébredtem, elmormoltam egy káromkodást, a vendég mégsem tudhatja meg, hogy nem-kívánatos személy. Meg minden.

A vendég valahogy nem illett a képbe. A haja a földet söpörte, óriási szemekkel nézett rám, pólót, farmert és mokaszint viselt, a csuda tudja, hogyan és honnan került ide. Csendben elfoglalta helyét az egyik székben, a tükörre pillantott, megeresztett egy mosolyt, majd halkan annyit mondott, megfésülne? Megfésülni, kaptam fel a fejem. Szokatlan épp itt és ilyenkor, szokatlan. Odaléptem, beigazítottam a székbe, mondtam neki, hajtsa hátra a fejét, és nekiláttam. Egyszer csak rám nézett.

Furcsa kérdésem van. Meg tudna bal kézzel fésülni?

Talán igen.

Akkor tegye.

Újra kezdtem ballal, régen moshatott hajat, ragadtak a hajszálai, csomókban hulltak, de ahogy végeztem, még így is sok maradt neki.

Végeztem.

Köszönöm. Mivel tartozom?

Nem válaszoltam. Fizetés helyett egy cédulát csúsztatott a zsebembe, s csak annyit mondott sejtelmesen a fülembe súgva, keressem meg, ha van kedvem, ezen a címen.

Miért akarta, hogy bal kézzel fésüljem meg?

Mert maga igazából balkezes, azt kell hát használnia.

Magamra hagyott. Aznap már nem volt több vendég, kiültem az üzlet elé, s mélyeket szippantottam a hölgy illatától terhes levegőből.

Másnap, zárás után felkerestem a megadott címet. Nem bíztam semmiben, nem volt elképzelésem, mit is találhatok ott. Hatalmas faház egy félreeső utcában, az egyetlen ház fából, körötte vadul burjánzó bokrok, gaz, csalán. Átgázoltam rajtuk, letapostam a majd derékig érő füvet, az egész a Betty Blue-ban lévő házra emlékeztetett, a homokot leszámítva. Tenger, vagy kisebb tó sem fodrozott könnyedén, ahogy este szokás. Az ajtó nyitva állt, beléptem. Képek nyomai a falon, porcicák, csend, csend és csend. Egy-egy ajtó nyikorgása, semmi más. Végül, az emeleten zárva találtam egy ajtót. (Megjártam már ezt meg azt, a börtön kimaradt az életemből, nem mintha hiányozna, és eldöntene bármit is?!) Valahogy sikerült kinyitnom, s nem találtam semmit. A majdnem üres szobában néhány pamlag, szófa, kerevet (nem tudom pontosan) állt letakarva, mintha várnának valamire. A földön összegyűrt cédula hevert, kissé belepte a por az írást. Kibetűztem: annak, ki megfésült: IRJ! Az egyik ülőke tövében találtam egy ceruzát. Leültem, a papírt megfordítottam, és néztem ki a fejemből az utcára a koszos ablakon át. A földszinten akár egy másik borbélyüzlet is üzemelhetett volna. Ki akartam lépni a történetből, nem számítottam semmire, most mégis csalódottnak éreztem magam. “IRJ!” Lennon és Ono jártak a gondolataimban. Írjak!, de miért? S vajon melyik kezemmel? Elálmosodtam, ottmaradtam volna, de éreztem, eleget kell tennem a gyöngéd felszólításnak. Írni kezdtem, botladozva a papíron, ahogy a combomon feszegettem, hogy írni tudjak rá.

“A szoba egy magas házban található, valahol a város szívében, az ablakban állva jól láthatók a járókelők. A berendezés átmeneti állapotokra utal. Kevés bútor szétszórva, fotel, asztal, csak a legszükségesebbek. Porcelán fehér drapéria fedi őket. A falak hófehérek. Minden puritán, és mégis buja összevisszaságban éli múló és kezdődő életét. Valahonnan halk zene szól. Mintha most költöztek volna ki vagy éppen be. Állok a szoba közepén az alkonyati napsütésben, karomat összefonom a mellemen a bizonytalanság bizonyosságával eltelve mindennek az elején, a végén, tapasztalatlanul és beavatva.”

A papíron nem volt több hely, igyekeztem apró betűkkel írni, mégis betelt. Bal kézzel írtam. Nehezen ment. A papírt visszaraktam a földre: álltam a szoba közepén , és elegáns mozdulattal elengedtem.

Színpadias volt a helyzet, szégyelltem is magam.

A szobát lezártam, és hazaindultam. Fáradt voltam.

Mítoszok, legendák kavarogtak a fejemben korábbi lehetséges életemből. Álmodtam is: a szoba nyitva volt, és apró cédulák kavarogtak, gomolyogtak a légben.

Reggel felmondtam. Elhatároztam magam. Visszamegyek a házba, végére járok álmomnak. A szoba most nyitva várt, akár álmomban. Megijedtem, hogy életem legjobb(?) mondatai, mint kavargó cédulák, fogadnak. Kitártam az ajtót. Minden mozdulatlan. Leültem, és bal kézzel nyúltam a ceruzáért, vittem magammal papírt. Néztem a tájat a koszos ablakon át, és írni kezdtem. Azóta ülök itt – vagy harmadik napja – és írok, jót-rosszat, kit érdekel.

Nem tudom elválasztani a tegnapot a mától, a mát a holnaptól, csak várom a hölgyet, az egyetlent, hogy megérkezzen, lássa az egyetlen férfit, az egyetlen szobát, az egyetlen kezet, amellyel írok.

Ballal.

De miért, hogy eszembe sem jut a régóta használt, megszokott másik?

Mikor jön, hogy megfésüljem?