Leírás
Betekintő
A római köztársaság
A római köztársaság története sokban hasonlít a görög demokrácia történetéhez. Több történész szerint a rómaiak szerették magukat a görögökhöz hasonlítani, s egyúttal tisztelettel tekintettek a görög társadalom magas fejlettségére. A római köztársaság létrejötte is abból a szükségszerűségből keletkezett, hogy lerázzák a zsarnokság terheit és azt a célt tűzte ki maga elé, hogy olyan társadalmat hozzanak létre, amelyben a polgárok tevékenyen részt vehessenek az állami feladatok elvégzésében. A római társadalom is eleve magában hordozta azt a belső ellentmondást, ami a rabszolgaság léte, jogfosztottsága és a mindenkire kiterjedő közös tevékenység igénye között húzódott.
A végső megoldásban is közös jellemzőt lehet felfedezni, hiszen ezt a problémát egyik társadalmi forma sem tudta feloldani és ezért szükségszerűen elbukott.
A rómaiak Kr. e. 509-ben űzték el az etruszk zsarnokot, Tarquinius Superbust. Ezt követően megalakították a res publica-t (közös ügy), vagy a mai szóhasználattal a köztársaságot. Korábban a hatalmi hierarchia egy piramishoz volt hasonló.
Legfelül volt a király(rex), alatta a senatus, majd ezek alatt a népgyűlés(comitia) állt. A köztársaság létrejöttével ez a piramis úgy változott, hogy a király személye kikerült ebből a hatalmi hierarchiából és funkcióját két consul vette át. Ez a sajátos változás azért történhetett meg így, mert az etruszk zsarnokot a római patríciusok kergették el, akiknek a későbbiek során nem volt érdeke az, hogy a hatalmi hierarchiát gyökerestől felforgassák. A fő céljuk az volt, hogy a legfőbb hatalommal ne lehessen visszaélni a továbbiakban. Tehát egyrészt valamiféle demokratizálódási törekvés érzékelhető itt, ugyanakkor a régi hagyományok sok vonatkozásban tovább éltek. Ezt jelzi például az, hogy a király főpapi funkcióját a köztársaság idején, sőt még a pogány császárkorban is az ősi rítus szerint megválasztott rex sacrorum látta el, aki élete végéig töltötte be funkcióját. Ebben az értelemben állítják a történészek azt, hogy Rómának a királyság megszűnését követően is volt királya.
A köztársaság első intézkedései közé tartozott az, hogy a különféle magisztrátusokat (tisztségviselőket) választottak. A király helyét két consulvette át, akik egy évig tölthették be a hivatalukat. Feladatuk kettős volt. Egyrészt megszervezik a politikai életet és annak felügyeletét. Összehívják a senatust, illetve a népgyűlést, törvényeket terjesztenek be, továbbá végrehajtják a senatus és a népgyűlés határozatait. Másrészt feladatuk az, hogy igazságot szolgáltassanak, érvényre juttassák az állam érdekeit a polgárokkal szemben, továbbá felügyelik a polgárok egymás közötti peres ügyeit. A két consul hatalmának megjelenítésére 12-12 lictor a consul előtt fascest vitt. A fasces tulajdonképpen egy vesszőnyaláb volt, amelybe egy bárdot tettek. A fascesből, mint a hatalom jelképéből származik a fasizmus szavunk.
A két consul esetében az annualitás és a kollegalitás elve működött. Az annualitás azt jelentette, hogy csak egy évre volt választható, és a következő évben már nem választható újra. A kollegalitás pedig azt fejezte ki, hogy mindkét consul a teljes hatalmat birtokolta, tehát mindkét consul önállóan hozhatott döntéseket a másik megkérdezése nélkül. Ha viszont a másik consul vétót emelt egy tervezett döntés ellen, akkor azt nem lehetett végrehajtani. Bár a hatalmi piramis csúcsán a két consul állott, ténylegesen mindkettő a nagyhatalmú senatus parancsait hajtotta végre. A senatus tagjai a korábbi magisztrátusok közül kerülhettek ki. Mivel magisztrátus csak patricius (polgár) lehetett, ezért a hatalmi csúcsba is csak patriciusok kerülhettek. Csak a köztársaság későbbi időszakában juthattak be a plebsből (a népből).
A senatusnak 300 tagja volt, kivéve Sulla diktatúrája alatt, amikor 600, illetve Iulius Caesar korában, amikor 900 tagja volt. A senatorokat kezdetben a consul, majd kb.Kr. e. 312-től a censor nevezett ki élethosszig tartó időszakra. A senatorok nem voltak egyenlőek, mivel a korábbi rangjuknak megfelelően különböző osztályokba sorolták őket. Ennek megfelelően a senatorok rangjuk sorrendjében szólalhattak fel, tehát a korábban magasabb rangú magisztrátusi beosztásban lévők meghatározóbb szerepet játszottak, az alacsonyabb rangú senatorok felszólalására pedig sokszor idő hiányában nem volt lehetőség.
Magyarán itt is a vagyoni helyzet volt a döntő! A senatus ”elnöke” (princeps senatus) a legidősebb censori rangú senator volt, amely bár hatalmi előjogokat ugyan nem biztosított, de a princeps senatus mint első az egyenlők között (primus inter pares) nagy tekintélyt élvezett. Nem véletlen, hogy császárok is felvették a princeps címet (de már a senatus toldat nélkül).
A senatus hasonló szerepet játszott a köztársaság életében, mint korábban a királyság alatt, amikor a király tanácsadó testülete volt. Most azonban a consulokat látták el tanácsokkal, továbbá részt vettek az állam irányításban és ellenőrzésében, illetve előkészítették a népgyűléseket. A senatus végeredményben intézményesített arisztokratikus tanács volt, amelyik főként informális eszközökkel egyrészt irányították a köztársaság működését, másrészt biztosították az arisztokrácia uralmát. Ez a testület viszont alkalmassá vált arra, hogy az évente változó magisztrátusok mellett a politika folytonosságát biztosítsák.
A köztársaság harmadik fontos intézménye a népgyűlés volt, amelyet azonban távolról sem szabad a nép gyűlésének tekinteni. Ezeken az összes római felnőtt férfi polgár vehetett részt.
Háromféle népgyűlés volt, attól függően, hogy a polgárok milyen nagy szervezeti egységek (curiák, centuriák, vagy tribusok) szerint gyűltek össze. Ezeken a népgyűléseken azonban nem lehetett vitatkozni, amint azt a görög demokráciák során láthattuk. Csak a magisztrátus által feltett kérdésekre lehetett igennel, vagy nemmel szavazni, azt sem titkosan, hanem élő szóban. Mivel ez a szavazás hosszú időt vett igénybe, a többség elérésekor egyszerűen befejezték. Csak később vezették be a táblácskák útján történő szavazást.
De volt további probléma is ezzel a népgyűléssel. A helyzet az volt, hogy a polgárokat vagyonuk nagyságától függően 5 osztályba sorolták, az osztályokon és a csoportokon belül pedig eltérő számú centuriába osztották. Ezeket a centuriákat viszont úgy alakították ki, hogy a vagyonos rétegek lényegesen több centuriát alkottak, mint a szegényebbek. A legszegényebbek, a proletariusok pedig valamennyien egyetlen centuriát alkottak.
Így érték el, hogy a két leggazdagabb réteg, az I. osztály (a későbbi senatori rend) és a lovagok (a későbbi lovagrend) centuriáinak együttes száma összesen 98 volt, míg a lakosság zömét tömörítő többi centuria együttes száma 95 volt. Mivel a comitia centuriatán nem az egyes polgárok, hanem a centuriák szavazatait vették számba (az egyes polgár szavazata csak centuriáján belül volt releváns), a döntés az abszolút többséggel rendelkező I. osztály és a lovagok kezében volt. Így válhatott az ún. többség elve a többség zsarnokságává. Tehát szó nem lehetett itt arról, hogy a nép döntött volna a saját sorsáról.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.