Leírás
Különös dolog történt vele. A fény olyasmit hozott a felszínről, amire nem számított. Nem is egyet. Még sohasem fordult elő, hogy valaki önszántából választaná az örök elmúlást. Aki először jött, halott volt mire a mélybe érkezett, ám a másik… Ő egy csoda. Nem kellene itt lennie, mégis itt van. Vajon mi hajthatta, hogy ezt az utat választotta? Mi kell ahhoz, hogy ilyen lépésre szánja el magát? Ez a költői kérdés foglalkoztatta, és villanyozta fel minden napját, amióta csak megérkezett. Ebben a közegben megszűnik a létezésnek minden formája. Ő mégis itt van. A semmiben lebegett. Amikor meglátta, azonnal odaúszott hozzá. Csodálva kerülgette. A fény, aminek az lett volna a dolga, hogy feleméssze, nem bántotta, sőt meg sem érintette. Mintha tartott volna tőle. A lány pedig meg sem mozdult. Nem tudhatta mi, vagy ki lehet? Ő volt az ura ugyan mindennek, de az óvatosság nem ártott. Anélkül, hogy kapcsolatba került volna vele, a fenti világ fáinak lent életre kelő gyökereinek fogságára bízta. Az indák erősen tartották, a verem falához szegezve. Minden nap meglátogatta és egyre több időt töltött vele. Ismerősnek találta, nagyon ismerősnek, mintha már járt volna itt. Így vélte, bár ez képtelenség. Vonzotta titokzatossága, olyannyira, hogy csak nagyon nehezen tudott szabadulni tőle. Egy ember. Legalább is olyan, mintha az volna. Ha valóban az lenne, már nem szabadna életben lennie. Valaha ő is az volt. Csak egy átoknak köszönhetően maradhatott meg, de árnyéka csupán hajdani önmagának. Egyben biztos volt, ennek a léleknek még nem kellene itt lennie. Ha csak egy kicsi esélye is lenne, hogy az elkövetkezendő jövőben számítania kellene rá, akkor a fény nem teketóriázna. Elporladt volna éppen úgy, mint azok, akikkel érkezett. Egyetlen népet ismer csak, akik képesek az efféle mutatványra, de ők már sohasem lesznek régi önmaguk. Az itteni szenny megmérgezte tiszta lelküket. Akárhogy is nézte, ez az ember nem lehet közülük való. Amikor csak megfordult a fejében a gondolat, mögé tekintett. Nem viselt szárnyakat, még csak csonkokat sem. Volt már rá példa, hogy egy angyal szegett szárnyal érkezett. Balgák, hogy szépségüktől képesek megfosztani önmagukat. Apropó szépség. Ez a lány gyönyörű. Az idő múlása sem változtatott rajta. Hetekbe telt neki, mire rájött az okára. Jobban nem is dönthetett volna, mint amikor a falhoz állította. Humusz volt ugyan, mégis táplálta őt, de annyira mégsem, hogy magához térjen. Tudni akarta milyen erők működnek benne. Néha meg-megfeszültek az izmai, mintha fájdalommal küszködne, de ez a fájdalom nem fizikai volt. A fejében folyt a harc. Gondolatainak hatására rándulhatott össze most is. Megérinthetné, talán akkor magához térne, de egy ismeretlen ok visszatartotta. Napokig kerülgette még és döntést csak akkor hozott, amikor észrevette azt a változást, amire nem is számított. Egy apró mozdulás volt csupán alhas tájon, de mindent megváltoztatott. Megállt előtte és átnyúlt a rácsként szolgáló indákon. Elsimította a lány arcából a hínárként úszó sötét tincseket.
Érzékelte az érintést, vagy sem, ezt nem tudta eldönteni.
A várt reakció elmaradt.
Mégis mit tehetne?
Valamit tennie kell, mert ha megalapozott a gyanúja, akkor itt nem maradhat!
Végig száguldott a sereggel, egészen be a falu közepéig. Először hagyták egyedül. Sikerült elnyernie Zagor bizalmát, aki elengedte a csatamezőre úgy, hogy nem tartott vele. Ehhez azonban nagyon nagy áldozatot kellett hoznia. Olyanokat is, amik ellent mondtak azoknak a tanításoknak, amivel anyja és nagyanyja illette. Mivel már egyikük sem élt, nehéz volt betartani őket. Ebben a világban alkalmazkodnia kellett. Olyan emberek közé került, akik hírből sem ismerték a kegyelmet. Azt várták tőle, hogy ő is ilyen legyen. Nagyon sokszor tért úgy nyugalomra, hogy el kellett számolnia a lelkiismeretével, és megbocsájtást kérnie azért, amit tett. Ma reggel is úgy kelt fel, hogy imádkozott. Imádkozott mindazokért, akik ebben a faluban élnek. Kivont kardját lengette és igyekezett elkerülni mindenkit, hogy vér ne tapadjon a kezéhez, ha nem muszáj.
Vérszomjas tekintettel próbálta elhitetni az avidokkal, hogy mennyire elszánt, miközben azon volt, hogy kikerüljön a látószögükből. A falu szélén megpihent. Hátát a fehérre mázolt ház falának támasztotta és fújtatott. Egy pillanatra behunyta a szemét, de a hangokat akkor is hallotta. Körbetekintett, mert valamire figyelmes lett. A falhoz lapulva elkezdte megkerülni a házat. Egy kislány állt rémülettől némán a bejárat előtt. Mellette egy asszony, kezében egy vasvillával. A vasvilla végről egy avid meredt rá kidülledt szemekkel. Az asszony a földre lökte és az alkalmi fegyvert még mélyebbre döfte a férfi testébe, hogy semmiképpen se árthasson többé. Egy másik is közeledett. Fegyvere az erős karja és állkapcsának halálos szorítása volt. Az asszony megpróbálta kihúzni a vasvillát, de a szerszám nem engedelmeskedett. Gyermeke elé ugrott, hogy védelmezze. Nerimet az édesanyjára emlékeztette. Szőke volt és fiatal. Nem engedhette, hogy megtörténjen! Az avid látta őt, de nem tartott tőle, hiszen egy oldalon álltak. Pedig kellett volna! A kisfiú meglengette a kardot, és amikor éppen ugrott volna, lesújtott. Az asszony sikoltott, a fej messzire gurult a testtől. Nerim megkönnyebbült. Sikerült. Megmentett két életet is.
– Bújjatok el – mondta felnőttesen, majd elszaladt. Nem akarta, hogy bármit is mondjanak, nem akarta, hogy hálálkodjanak. Nem volt miért. Mind az a rossz, amit eddig tett, ennyivel nincs megbocsájtva.
____________________________________________
Értékelések
Még nincsenek értékelések.