Leírás
ELŐSZÓ
1988 nyarán írtam egy levelet R. D. Laingnek, aki terapeutám, szupervizorom és tanítómesterem volt 1974–75-ben, hogy egy év múlva vezessünk egy ötnapos workshopot együtt, negyven résztvevő számára itt, Kanada nyugati partján, a Vancouverhez közeli Cortes Islanden. Legyen a téma a függőség (akár alkohol, akár drog, akár étel vagy szex vagy számítógép) és az attól való megszabadulás lehetősége.
Beleegyezett, és amikor 1989 júniusában megérkezett, kiderült, hogy ott és akkor, egy éve feladta az ő függőségét, az alkoholt. Töltött magának egy jó pohár
kiváló, kedvenc skót whiskyt, s miközben lassan és mély élvezettel megitta, megfogadta, megígérte önmagának, hogy ezután, élete végéig, soha egy csöpp alkohol le nem megy a torkán. Lemondott az alkoholról, döntést hozott.
Mondta nekem, hogy enélkül nem jöhetett volna ebbe a csoportba, tiszta lelkiismerettel. Glasgow-ban született, és az ottaniak véleménye szerint nem is volt „nagy ivó”, inkább csak „mérsékelt”. Én jelen voltam pár évvel azelőtt, amikor egy liter vodkát magába töltött egyhuzamra. Utána mintha odaadta volna magát Káli istennőnek. Szembenézett az ott lévő csoport minden tagjával, és kíméletlenül osztotta az addig ki nem mondott igazságokat. A negyven ember, aki összegyűlt, hogy a híres pszichiáter megváltsa őket a függőségeiktől, nagyon elcsodálkozott, amikor egyebet sem hallottak tőle: „Ha nem akarsz inni, hagyd abba!”
vagy „Ha nem akarsz kokaint használni, hagyd abba!”
Most már értettem, miért hagyta ő abba az ivást egy évvel azelőtt. Mondta, hogy a döntés azt jelentette, hogy nem szeghette meg az ígéretét, amit önmagának tett, bármit is érzett, bármennyire is kívánt volna inni. Amikor két hónappal később hirtelen meghalt (62 éves volt), nem én voltam az egyetlen, aki azt gondolta, hogy alkohol nélkül nem volt kedve élni.
Gombola András önmagát „alkoholista sportolónak” vagy „szenvedélybetegnek” titulálta. A nyelv nem mindig segít abban, hogy közelebb kerüljünk a valósághoz.
Ludwig Wittgenstein1 filozófiája terápia. Ha az őrült elveszítette kapcsolatát a valósággal, minden szavunkra vigyáznunk kell, hogy az közelebb hoz-e a valósághoz, vagy eltávolít-e tőle. Hosszan értekezhetünk az egyszarvúról, képeket festhetünk róla, mesélhetünk róla, mégsem létezik a valóságban. Fontos, hogy tisztázzam, szerintem „sportoló” az, aki sportol, és „alkoholista” az, aki sokat iszik.
„Szenvedélybeteg” pedig az, aki odaadja magát, felszenteli idejét, anyagi javait, erőforrásait valaminek/valakinek szenvedélyesen, fenntartás nélkül. Nincs itt szó betegségről, rosszaságról, kényszerről, függőségről. A nyelv félrevezet. András csajozott, vívott, ivott stb. Szabad emberként azt csinált, amit akart. Az ember szabadságra van ítélve. Az ember nem lehet nem szabad. A 9. században a via negativa arról szólt, hogy amit az Istenről mondani
lehet, az mind az, ami nem Isten. Az Isten nem nagy, nem kicsi, nem kegyetlen, nem szelíd stb., az Isten túl van a nyelven, több, komplikáltabb, mint amit állítani lehet. Én azt hiszem, hogy Gombola Andrással is ez a helyzet. Amit róla mondani lehet, az nem ő. Azt írja, hogy „az alkohol miatt” majdnem meghalt, „halálkörüli élményekben” volt része. Megszakad a szívem érte, de a rengeteg szenvedés, amit átélt és amit másoknak okozott, azt a szenvedést nem az alkohol okozta. Fura játékot űz velünk a nyelv.
Az akarat szerve az izom. Izmok nélkül nem lehet az akaratot érvényesíteni. András elvesztette útját az akaratosság ingoványában. Talán azért, mert különlegesen
tehetséges volt a sportban (izomzseni), egyre jobban elfelejtette mindenki, hogy ki is az a fiú vagy férfi aki versenyeket nyer, aki sportol. Mint Marilyn Monroe, rettenetesen elszigetelve, egyedül, elhagyva, elárulva érezhette magát. Az imázs kellett mindenkinek, a valódi emberre az imázs mögött senki sem volt kíváncsi, legkevésbé András maga. Marilyn Monroe öngyilkos lett, Andrásnak majdnem sikerült megölnie magát. Az alkohol fájdalomcsillapító.
Azért a diszlokációért, kizökkenésért, elidegenülésért, szilánkosodásért, amitől András igazán szenvedett, nemcsak ő, nemcsak a család, nemcsak az iskola, hanem
a társadalom is felelős volt. Az üresség, a valódi, mély, szerető kapcsolatok hiánya, a versengés kegyetlensége, az együttműködés hiánya járványszerű a mai világban.
Akit nem szeretnek, az különleges, rendkívüli akar lenni, hogy megérdemelje azt a figyelmet, amitől meg lett fosztva.
A szeretet elszökik az ablakon át, míg a hatalmi játszmák betörnek az ajtón. A leghatékonyabb módszer arra, hogy kihasználjam a másikat, az az, hogy elhitessem vele, hogy engem szeret. Ezt gondolta Sartre is majdnem élete végéig, amikor rájött, hogy létezik valódi szeretet: úgy tudod, mondta, hogy szeret valaki, hogy szabadabbnak érzed magad az ő társaságában, mint amikor egyedül vagy. Ilyen szerető társaságra talált András a Bonus Pastorban.
Gregory Bateson2 leírta a függőség feladásának algoritmusát.
Minden függőség tulajdonképpen szokás. Talán azért, mert nem tudok függeni valakitől, mert nem tudok számítani senkire sem, talán azért, mert amikor nagyon
pici voltam, megszégyenültem természetes függőségemben, nem érdekel semmi más, csak az, hogy találjak valamit, amire számíthatok, amit nem tud elvenni tőlem
senki sem. Az alkohol ilyen. Tudom, mi van az üvegben, tudom, mire számíthatok. Mindenkit és mindent az életem, a figyelmem perifériájára száműzök, a függőségem van a centrumban, az a fontos, akörül forog az életem. Ha nem kerülök bajba, ez életem végéig tarthat. Ha a függőségem balesetet okoz, vagy tragédiához vezet, akkor vagy belehalok ebbe, és akkor vége, vagy túlélem, és akkor vagy abbahagyom az ivást, a szokást, vagy elmagyarázom magamnak, hogy a tragédiának semmi köze sem volt az én alkoholfogyasztásomhoz, és folytatom az ivást, addig, amíg egy nagyobb tragédia nem történik, amibe belehalhatok,
vagy abbahagyom az ivást, vagy – és így tovább ad nauseam. Veszélyes algoritmus, de nincs más.
Egyik egyetemi tanárom, Bruce Alexander3 több mint ötven éve gondolkodik az addiktológia problémáin. Nincs egyszerű megoldás. Mint Laing, ő is úgy gondolja, hogy a baj nem bennem van, hanem közöttünk. Egy heroinfüggő el sem tudja képzelni, mi lehetne érdekesebb, fontosabb, mint megszereznie a napi adagot. A gyerek, aki számítógépfüggő, nem hülye, nem rossz, nem beteg – de nincs semmi a világában, ami érdekesebb, fontosabb lenne, mint egy videójáték. Olyan társaságra, társadalomra van szükségünk, amiben kinyílnak az emberi lehetőségek, a kapcsolatok szívmelengető izgalma, a barátság és szeretet
értéke.
András könyvét ajánlom mindenkinek, akit megérint a függőség ördöge. A középkorban volt egy kis ördög, tíz centiméter magas, áldozata bal vállára ült, és azt súgta a fülébe, hogy „Nem érdemes. Mit érdekel?” A neve Accidie volt, a görög ακηδία-ból, ami ’hanyagságot’ jelent. Ő volt a bajnok, aki a legtöbb lelket vitt a pokolba az összes ördögök között. Akit elhanyagolnak, azt kísérteni fogja a hanyagság csábító bosszúja. Önmagától is, másoktól is, az egész világtól is elfordulhat az, akinek fáj a szíve, a léte. A metanoia egy olyan fordulat, amely megváltja a szenvedőt, kinyitja a szívét, és valami nagynak pici részévé teszi, talán (nem vagyok vallásos, ez egy metafora) egy élő sejt Krisztus testében. Az elszigetelt ego illúziója eltűnhet, és az együttlét, a részvétel valami nagyban, valósággá válhat. Ekkor megszűnik a fájdalom, és ha szerencsénk van, énekelhetünk egy hálás halleluját kórusban együtt másokkal, akiknek már kinyílt a szívük, és szeretettel fogadnak minket, hiszen csak egy élet van, amely mindannyiunkat igyekszik élni, éltetni, ha azt mi megengedjük.
Vancouver, Kanada, 2015. december 24-én
Feldmár András
1 Philosophical Investigations (1965).
2 Steps to an Ecology of Mind (1972).
3 www.brucealexander.com.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.