Leírás
Kira nem győzte tátani a száját. Egyik sokk érte a másik után, és nem tudta, melyiket próbálja legelőször megemészteni. De a lényeg nem esett le neki.
– Azt mondod, hogy először anyához kerültem? De hát hogyan? És én miért nem emlékszem… – hirtelen elhallgatott, mint akit villám sújtott. Szájához kapva kezét, pislogott az apjára.
– El akartam már mondani, de valahogy sosem volt megfelelő az alkalom – mentegetőzött Vazul, de Kirát ez láthatóan nem hatotta meg.
– Van egy nővérem, akivel még csak nem is találkoztam soha? – tört fel a lányból a kérdés, mely inkább hangzott szomorúnak, mintsem szemrehányónak.
– És épp azon dolgozom, hogy végre találkozzatok – szólt örömittasan Vazul. – Hogy olyanok legyünk, mint egy nagy család.
Kira nehezen emésztette meg a hallottakat.
– És mi lesz az anyjával? – kérdezte kisvártatva. – Őt is idehozod?
Vazul erre nem tudott mit felelni. Félrefordította fejét, hogy lánya ne lássa az arcán tükröződő felemás érzelmeket. Végül újabb hazugsággal jött elő.
– Már nem az anyjával él. Külön költözött néhány éve.
– És hogyan akarod mégis magadhoz csalogatni?
– Megmutatom neki, hogy lehet szabadon élni. Úgy, hogy senki sem dirigál az embernek, csakis a maga feje után megy.
– Mint te? – Kira hangjában némi keserűség érződött.
Vazul közelebb hajolt hozzá, és gyengéden megérintette az arcát.
– Te továbbra is a kedvenc kislányom maradsz, akármi történik.
Kira ettől némiképp jobb kedvre derült.
– Hát te tudod – hagyta rá keserűen apjára a lány, és indulni készült. – Ha nincs más, akkor én mennék.
Vazult meglepte ez a hirtelen hangulatváltozás. Nem tudta hová tenni, csak remélte, nem lesz belőle komolyabb probléma.
De a reggeli alatt olyasmi történt, ami gyökeresen megváltoztatott mindent.
Kira szokatlanul boldogtalannak mutatkozott, és ez Vazulra is igen nagy hatással volt.
Ellenben Nicol remek hangulatnak örvendett. Kicsattant az egészségtől, duzzadt az önbizalomtól. Erősen kivágott ruhát viselt, formás kebleit könnyűszerrel megcsodálhatták a férfi szemek, és a nő ezt láthatóan nagyon élvezte.
Már majdnem befejezték a közös villásreggelit, amikor Nicol váratlanul megszólalt.
– Akkor akarod, hogy egy kicsit a körmükre nézzek?
Vazul szemmel láthatóan nem akart a lánya előtt erről beszélni, de ha már felvetődött a kérdés, felelt, mert azt még kevésbé szerette volna, ha Kira sértődöttséget érez, amiért őt kihagyják a dologból. Ezért, bár kelletlenül, de válaszolt.
– Persze, kedvesem, ahogy megbeszéltük. Ha valami olyat látsz, amiről úgy gondolod, nem tetszene nekem, azt jelentsd!
– Mégis miről van szó? – szólt közbe Kira, mire az étkezőben még jobban megdermedt a hangulat.
Vazul Nicolra nézett, majd Kirát pásztázta tekintetével. Végül úgy döntött, nem titkolja tovább a dolgot.
– A testvéredről. Jelenleg nálunk van.
– Nálunk? – ismételte Kira, mintha nem hallana rendesen.
Vazul nyelt egyet, majd válaszolt:
– Mivel önmagától soha nem jött volna, hát elraboltattam. Persze, semmi bántódása nem fog esni, csak egy kicsit felkészítem a…
Vazul itt érezte, olyan ponthoz ért, ahonnan már nincs visszaút. Vagy mindent elmond a lányának, vagy magával viszi a sírba titkát – mely már nem is volt akkora titok –, de ez esetben számíthat Kira örök haragjára. Nem volt hát más választása…
– Kislányom, amikor Letti… a testvéred anyja elhagyott, én nagyon rosszul éreztem magam. Te nem tudod, milyen érzés, amikor az ember erején felül próbálkozik, hogy megváltozzon, de rajta kívül senki nem hiszi el, hogy ez sikerülhet. Szerettem volna megmutatni Janet-nek, hogy más ember vagyok, mint akinek gondol, de egyszerűen nem adott nekem esélyt. Érted? Semennyit…
Az utolsó szavakat csaknem kiabálva sikerült kimondania. De Kirát ezúttal nem hatotta meg. Továbbra is kételkedve nézett apjára. A rendíthetetlen apakép megingott.
– Mégis mibe keveredtél? – kérdezte végül a lány, mint anya a gyermekétől, akiről feltételezi, rossz útra tévedt.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.