Leírás

Ajánlás

Nincsenek és nem lehetnek az ember életében olyan pillanatok, amikor azt érzi, felesleges, hiábavaló és reménytelen újra és újra nekifutni egy-egy

napnak. Nincsenek, nem lehetnek – pedig vannak. Hiába is tagadnám, nálam is előfordul ilyen, és a tettvágy hanyatlásával egyetemben ott a hit, a

kíváncsiság és a gondoskodás megfogyatkozása is. Hiszen annyi minden hangoskodik körülöttünk, ami a percre és a pillanatra akarja irányítani a

figyelmet, hogy nehéz ebből a hangzavarból kihallani az időtlenség suttogását. És akkor jön egy vers:

„Örök végzetig tart

szeress úgy, mint én

ezer szóban

égi lázban

fényben táncol a világ

örök végzetig tart

ezer életen át…”

Mert mindig jön egy vers, mert versnek kell jönnie, mert a feleslegesség pillanatnyi érzésén csak a versek segítenek átlendülni. Átlendítő erejük

van. Bogi mindig képes erre. Odahajol, közel, a fülbe súgja az időtlenség megnyugvást és reményt hozó hangjait, és teszi ezt úgy, hogy el is hiszem

neki. És ilyenkor, ha meghallom ezeket a hangokat, nem azt érzem, hogy vigasztal; nem azt, hogy tapasztalatlanságát palástolva, kötelességtudatból

felépített, vagy jó szándékkal felmagasztosult küldetésvággyal akarna erőt adni, hanem hogy tudja, mit érzek. Ám csak ő képes kimondani: van remény.

Mert tudja, „Nehezen mozdul a világ/hang után felépül/sors a magány összedől/valami eltűnik a szívemből/minden érzés elfogy/fojt a kísértés

/mindenből elveszek egyet/amiből kérek én…”

Az élet mi más is? Bogi hangja a pillanaton túlról szépen hív, szépen szól, megértőn. A reményt élteti, mert megéli a reménytelenséget is. Innen

a biztatás: fojt a kísértés /mindenből elveszek egyet/amiből kérek én.

Köszönöm, hogy ez az új kötet ismét megerősítheti ebben az olvasót!

Szekeres Csaba – rendező, forgatókönyvíró

2018. március 14.

• Tweet
• Pin It