Leírás
I. fejezet
Középkor derekán mikor az egész világ lázadt, háború és vérengzés töltötte be az emberiség minden napját. Hatalomvágy, uralkodás mindenek felett, ez volt a cél a lélek halála, gazdagság és leigázás vesszen a gyenge s éljen az erő a megállíthatatlan mindent eltipró erő. Béke és nyugalom eme vágy tovaszáll, a düh és a hatalom soha véget nem érő vágy, ez nem más csak egyszerű kapzsiság. Ilyen idők jártak az egész világban vérző szívek és romba dőlt élet, nem számít az emberi élet. Teltek múltak az évek örök sötétségben, talán álom csupán egy virágzó szeretettel betöltött szabad lét. Az elnyomottak rabszolgaként éltek a szörnyű birodalomban Jobb sorsa szánt királyi pribékek sarja, kik napról napra beleolvadtak a nekik szánt sorba. Volt ki a dicső remény és csorba hit alatt, családját inkább pokolra adta, de a királyi szótól el nem tért soha. Gyermekeit hadi sorba küldve, s hű kedvesét szolga sorsra adva, hajbókolt vakon szemellenző rajta. Sok gyermek felnőtt lett s leigázva szépen belépett a neki kikiáltott ember szerepében. Lett volna tán ki igából kitörve, ellenszegült a hitvány életének. Sok sikertelen próbák után, elfojtott minden ellenkezést, ha kellet hát életek árán is. Mert az emberi élet, ez idő tájt bíz, nem számít értéknek. De volt bizony volt olyan derék legény, aki szembe fordult életét sem féltve saját neki szánt szerepével. Az Erők az elnyomó erők, hiába küzdöttek ellene töretlen. Ő bíz nem hagyta a lelkét sötétségbe fogva, kiállt és nagyot kiállt: nem leszek én rabja szörnyű sötétségnek, elmegyek inkább a fény keresésére. Nagy lett a riadalom, mit beszélsz, te némber nem fordíthatsz hátat holmi reménységgel. Életed te jámbor meg van pecsételve, nem menekülhetsz már hóhéré a lelked. Tested porrá zúzva, a nép közé vetik, glédában áll mind kit eddig te szavad hív. Kell, ez tenéked mond, kell, te átok fajzat keserű életünk téged sirassanak. Hajthatatlan lett már nincs, ki lebeszélje, nem élek én többé örök sötétségben. Elkísér engemet ki bátor és nem fél, most mutasd meg gyorsan ki a derék legény. Síri csend borult az összegyűltek közé nem harsog már senki, aki eddig regélt. Elvonultak mind szó sem hagyta szájuk, gyáva életüket féltve őrzék tova. Birodalom ellen nem vétnek ők semmit, inkább nyomorba tovább folytatják sorukat. Szabadság helyett a félelmet választva örök rabságban töltik tovább is napjaikat. Hát így legyen, menjenek, csak menjenek, tegyék csak fejüket újra igába. Leszállt a sötétség eljött a sötét éj, magára maradt hát ez a szegény legény. Nincs már otthona, nincs több rokona, magányosan pihen a szúrós avarban. Szíve mélyén bánat, lelkét teher nyomja, nem hallgat őreá senki ember fia. Gyáva némber népség, mind félelem rabja életük értéke ködbe borulhatna. De édesapja ki királynak lovagja, felesküdött régen lázadókat mind bitóra adja. Éberen figyel, tudja, hogy azt kell, nem bocsát meg néki apai szív soha. Édesapja bizony a király hadvezére, az álnok udvarnak első nemzedéke. Talán ő az-az ember lehet, ki szemtől szemben igazan küzd véle. De talán az apa nem tud tetteiről, a gyarló pribékek alantos cseléről. Mert ha őnek szava zsarnok fülébe jutva, kivégző osztagot küld fejének rája. De király azt tudja, apja nem tudhatja hátha a szeretet, becsületét csalja. Az Éj leple alatt egy ágacska reccsen egy tucat ember jött, hogy megkövezze. De a fiú nem rest éberen pihenve, észrevette bizony ellene mit tesznek. Nem félt senkitől, évek óta készül, hogy végezze ki az álnok ellenségit. Felkapta a pallóst gyertek gyáva kutyák, nem félek én többé gyarló alattomos gúnyák. Megvívott bíz velük, mind lekaszabolta egytől-egyik az összes, vérbe fürdik nyomban. Hátba támadták, ez ám a bátorság, nincs közöttük senki ki szemből elé áll. Élete megmaradt, de nincs helye itten véres lett a kardja, ez már hazája. El is indult szegény az éj sötétjében, csillagok és a hold mutatta az utat. Szaporázva léptét minél messzebb innen, apai haragtól az úr óvja meg. Másnap napkeltével apja elindult, hogy meglelje vérét, ki árulásra adta fel árnyékos lelkét. Keserű szívében mardosott a bánat, az ő fia lett ki ellenkezett véle. Utódnak szánta a maga helyére, vitézebb volt bíz száz más emberénél. Barangolt kutatva az erdő zugait, megleli e talán saját vére fejit. Nem talált ott mást, csak csata színterét, mi lett ő fiával miért történt ez még. Holtestek szanaszét, mindenütt csak vér, ami itt történt nem túlegyengetés. Egy tucat embere bánta gondolatod, hiába nevelte belé a holnapot. Alattomos hely ez, álmában támadták, tőle ilyet nem lát senki vitéz boglyás. Megérdemelték sorsukat a gyarlók, de a büszkesége sajnos most múlandó. Sereget kell, küldjön, saját fiam után, királyi parancsnak ellent nem mondhat már. Felesküdött valaha hű szolgálatra, szíve szakad szét parancsot hangozva. El is indult nyomban egy hatalmas sereg, áruló vérüket igazságot tegyen. Hol lehetsz te galád, szívem torzítója, én adtam életed s visszavegyem aztat. Apai szívből szólt erős fájdalommal, de nem tud hadakozni a birodalommal.
Ment ő szakadatlan ment, míg bírta lába, hátra bizony nem néz előtte az útja. Hegyen völgyön átmegy, hűs patakban fürdik, nem hiányzik néki senki fia tőlük. Lement már a nap, legalább tizenhétszer amióta eljött ő a sötétségből. Szívében fájdalom, mardossa a bánat apai szeretet ma már merész álma. Hiába próbálja józanésznek szavát, érzéseknek bíz, parancsolni kár. Remény vesztve ment már kanyargós utakon, édesapja hangja fülében duruzsol. ” Miért tetted ezt fiam én vérem szülötte, szívem tépted ki borzongás közepette”. Eme szavak zengnek, suttognak fülébe vérző szíve mentén indul csak előre.
„Gyilkos csend és magány
Csak csend és némaság
Rezzenés sem hallik
Üldözött távolban
Lét már homályba vész
S a cél talán csak remény
Idegenként járva
Hazától eldobva „
Királyi seregek mennek nyomában, udvari fővezér élükön elől jár. Egy tucat vitézzel mind a legjobbakból, vezérük nyomában gond nélkül lovagol. Apai szív vezet úttalan utakon, felesküdött bíz ő árulók ellen harcol. Szeretet és becsület hadakozik benne, mi lesz az erősebb, győztes mivé lesz. Háborgó vitézek, elöljáró nyomában bizalmuk kétséges, hogy királyt ki szolgálja. Édesapa talán, vagy királyi nagyvezér, az egész sereg kétségekben regél. Jó irányba visz-e a mi fővezérünk, vagy egérutat ád áruló fiának. Tábort ütött az üldöző sereg, halk zúgolódás mindenfele. Magába roskadva ült vezetőjük, magányosan gondolkodva egy vérző szívű édesapa. Sok kétség és szánalmas düh forrongott e nemes lelkű kemény, de érző szívű emberben. Bátor lovag kinek becsületet rendíthetetlen, de szíve egy érző apai szív. Látta ezt a vitéz sereg, kik már rég bizalmat vesztettek vezérük felett. Tervet szőttek egymás közt, kivégzésre tán most van itt az idő. Volt egy köztük egy nemes vitéz, kinek vére igaz lovagé, így szólt társaihoz mondván: Hé, bajtársim ti lovagi nemzedékek, ne tegyétek mit meg tennétek, álljuk ki ő elé nyíltan s mondjuk el mi bajainkat. Szemtől-szemben, mint egy igaz vitéz, ne háturól, mint gyarló gyáva kéj.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.