Leírás
A Sátán, meg a bor
Valamikor Ádám és Éva korában kezdődött a dolog. Mármint ez a rivalizálás. És mindennek a munkanélküliség volt az oka. Igen, mert a Paradicsomban se dolgoztak az emberek. Az a kettő, aki volt. Éva asszony ott üldögélt a Paradicsom tó partján és a szépségét bámulta a víz tükrében, meg a sminkjét igazgatta, hogy ha netán mégis jönne valaki… Ádám úr pedig mint afféle lusta hím, a fák árnyékában vakargatta a… pocakját. A kígyó időnként megjelent a szájában egy-egy almával. Tulajdonképpen Évának nyújtogatta volna, de Ádám közelebb volt, kivette a fogai közül a gyümölcsöt és röhögve befalta.
– Sz… sz… szemtelen vagy – sziszegte a Sátán. – Nem téged akarlak elcsábítani.
– Micsoda? – nyílt kerekre Ádám álmos szeme. – Elcsábítani? Rögtön lenyúzom a bőrödet, te sárkányfajzat! – S ha már mondta, meg is tette, mert akkor még senki nem tanította meg hazudni az embereket. Ott száradt a fa ágán a kígyóbőr napestig. De a kígyó makacs volt, reggelre új bőrt növesztett, s rendületlenül hordta tovább az almát. Ádám közben jóllakott, s hogy nejét megmentse a kísértéstől, péppé gyúrta az almákat és belegyömöszölte a fán száradó kígyóbőrbe. Az meg a napon erjedni kezdett, s a kicsorduló leve rácsöppent Ádám ajkára.
– Sárkányvér! – kiáltott föl ősapánk. – Föltaláltam a borok borát. – Rögtön föl is jegyezte a technológiai utasításokat egy pergamenre. Így esett, hogy még a görögök is bőrtömlőben tárolták a bort, és sárkányvért ittak csata előtt.
Közben volt még Noé, a nagy borász, a borpincék atyja. Amikor az özönvíz után az Ararát hegyén kiszállt a bárkájából, szólította a két vejét, hogy ugyan néznének már szét a hegyoldalon, mi ehetőt, ihatót találnak. Az egyik nyulat fogott az erdőben, a másik hűsvizű forrást talált. Az öreg meg csak ment, mendegélt a déli lejtőn, míg el nem fáradt. Akkor aztán leheveredett egy nagy fa tövébe és álomra hajtotta ősz fejét. Amikor felébredt – amolyan őszi késő délután volt éppen – látja ám, hogy a fa ágairól csüng valami bogyó. Megkóstolta, jó volt. Kinyomta a levét, még jobb. Visszament az övéihez, a bárkából sok kis hordót csinált és megtöltötte finom piros lével. Az egyiket úgy eldugta, hogy csak hét év múltán talált rá a barlang sarkában.
– Konnyak? – kérdezte a nejét őszinte óhajtással.
– Konnyál – hagyta rá az asszony, mert, hogy abban a korban oly mindegy volt már. Így született meg az Ararát konyak.
Mi már készen kaptunk tőlük mindent. Szőlőt, pincét, hordót, még a poharakat is. No persze a Sátán ma se nyughat. Addig-addig kísértette az embereket, míg elkezdték kivágni a fákat. Nemcsak az almát, a többit is, amelyikre a szőlővessző fölkúszott, vagy akár fölkúszhatott volna. Oszlopokat faragtatott, arra acéldrótot húzatott velük, onnét csüngeti az édes bogyót. Az óvatlan fehérnép meg a kosarába gyűjti és észre se veszi, hogy a keblére hívja a kígyót.
No de azért van a férfiember az ő szüretelő puttonyával, hogy begyűjtse a fürtöket, s a kígyó lelkét is kipréselve hordó börtönébe zárja az átkozott kísértőt. Ott aztán éveken át vezekelhet, míg csak ki nem porciózzák.
Vannak, akik nagyon haragszanak rá, és úgy elnyelik, mint az a bizonyos kacsa a nokedlit. El is repülnek vele a pince sarkába, vagy az asztal alá. A szakértők, a mesterek óvatosak. Szagolgatják, lötyögtetik, öblögetik, sőt a végén még ki is köpik. Csak utána mondják rá, hogy „hú de finom”. A haragosok nem cifrázzák. Bátran a szemébe néznek, aztán le vele! Ők nem hiszik el, hogy benne van a kígyó. Az meg csak fordul egyet és bemutatkozik. Azt mondja, hogy BOA.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.