Leírás
Mindig is heves természetem volt, amit a nagyapámtól örököltem, de nem szoktam verekedni, és hamar megbékéltem mindig. Amióta a szerelmem – aki a szomszéd farmon lakott, és kiskorunk óta együtt voltunk –, elhagyott, azóta nem találtam a helyem a világban.
Minden férfi közeledését agresszivitással próbáltam elutasítani. Úgy gondoltam, nincs szükségem senkire. Aki volt, elment, és nem pótolhatja senki a világon.
Smith még rátett egy lapáttal azzal is, hogy szinte rám tapadt, és nem akart tágítani, s piszok módon jóképű volt…
A férfi nem mozdult, tekintetét, pedig végig magamon éreztem. Nagyon zord képet vágva ránéztem, de nem szóltam semmit.
–Lenyugodott? – Kérdezte, s mivel nem válaszoltam, csak egy fintort vágtam, folytatta. – Kemény ütése van, nem mondom. Tartogat még valamilyen meglepetést?
Egyszerűen nem volt erőm, hogy bármit is mondjak. A férfit néztem, aki ennyire kiborított. Édes kis fülcimpájára rálógó barna haja, felfelé ívelő vastag szemöldöke, és alatta mélyen ülő világító kék szeme, vékony keskeny szája egyszerűen hátborzongatóan izgató volt. Izmos nyaka folytatásaként széles vállai feszítették szét pólóját. Az egész férfi tiszta izom volt. A korát harmincegynéhány évesnek saccoltam. Szűk, kék farmernadrágot viselt, hozzá egy pamut fehér pólót. Ruházata makulátlansága arra engedett következtetni, hogy nagyon ügyel a megjelenésére.
–Tetszik a látvány? – kérdezte pimasz mosollyal az arcán, amire felocsúdtam. –Azt hiszi, hogy olyan jól néz ki? – kaptam észbe. – Mit akar? Mondtam már, hogy kopjon le.
–Most elmehetek, de még úgyis találkozunk.
–Azt kötve hiszem. Eltűnök, mint szürke szamár a ködben. Csak egyszer hagyjon magamra.
–Liz, nem tud előlem eltűnni. Az apja már szerződtetett.
–Miket beszél?
Nagyon értelmes képet vághattam, mert kérdésemre nevetésben tört ki. Ezen újra berágtam, és jobb kézzel, úgy, ahogy egy jól nevelt hölgyhöz illik, újból megütöttem. Ököllel sikerült eltalálnom az orrát, amire már Ő is dühös lett.
–Hé! – kiáltott fel, miközben kezével az arcát dörzsölgette. – Mondta az apja, hogy maga nem könnyű eset, de azt nem említette, hogy ennyire verekszik is.
–Na, állj! Mi van az apámmal? Mire szerződtette magát?
–Arra, hogy megvédjem. De úgy veszem észre, hogy inkább engem kell megvédeni magától.
–Mit süketel itt nekem? – kérdeztem még mindig értetlenül.
–Hívja fel, ha nem hiszi el – mondta erre kissé dühösen, miközben még mindig a fájó orrát tapogatta.
Nem hittem neki, ezért tényleg felhívtam apát. A húgom vette fel a telefont, mire türelmetlenül szóltam neki, hogy hívja ősömet a telefonhoz. Amíg vártam, hogy végre apám beleszóljon a kagylóba, félig oldalra fordulva kérdeztem meg tőle.
–Hogy hívják magát?
–Paul… Paul Smith.
–Milyen hülye neve van! – szörnyülködtem el. – Szia apa. Figyelj csak, te béreltél fel egy Paul Smith nevezetű ürgét arra, hogy megvédjen?
Értékelések
Még nincsenek értékelések.