Leírás
Valami történik velem. Az idő homokként pereg az ujjaim között. Máris itt a negyven, pedig tegnap még sok időm volt.
A fiatalság. Az álmodozások kora. Aztán sorra bezárultak a lehetőségek. Az igaz szerelem romantikus ábrándja, már csak egy kompromisszum. Hétköznapi megalkuvás. Utálom a realitásokat. A monoton, hosszú perceket, amelyből összeáll az idő. Ismerkedünk. A valóság meg én. Az élet túl prózai. Nem is próbálom meg versben elmondani. Jó pár éve vagyok férjnél. Valamikor szerelmi házasság volt. Azt hittem, az esküvő napján összeforrunk, bibliai gondolat, az oldalbordájává, a teste részévé leszek. Az anyakönyvvezető valami erdőről mesélt. Ahová néha be-besüt a fény. Egyszerű kis gondolat.
Az esküvőnk is egyszerű volt. De akkor ennek ez volt a romantikája. Nélkülözött minden hivalkodást, de nem is erről szólt. A nagy pillanat méltóságát az összetartozás érzése adta akkor. Aztán, úgy két év múlva ott feküdtem a szülőszobán. Ő velem volt, ahogyan a fájdalom. Félelem, és kíváncsiság uralt.
− Vajon milyen érzés gyereket szülni? Hát itt vagyok − gondoltam, próbálva átélni a pillanatot, amiért teremtve lettem. Ő fogta a kezem, és akkor átminősült minden. A forró éjszakák, a hajnalba nyúló videónézések, a pezsgős énekelgetések.
A szerelem, amit iránta éreztem. A romantikus esték, az együtt töltött órák, a gyertyafényes vacsorák közben váltott sokat ígérő pillantások, más színű lánggal kezdtek égni.
A gyermeke anyja készültem lenni. A biztonság utáni vágy még jobban lángolt. A kezébe kapaszkodtam. A pillanat olyan volt, mintha felszállna az ember az égbe, egy másik lélekért. Egy másik, fájdalom feletti tudatállapot.
Aznap kinyíltak az ibolyák. Anya lettem. A férjemet már a kisfiam apjaként szerettem. Később, amikor megdöbbentő módon kezdett hasonlítani rá, és felfedezni véltem arcában, alkatában a fiam, átjárt a szeretet. De ez már nem az az egykori szerelem volt.
Egy új dimenzió.
Ha az embernek gyermeke születik, sok mindenre nem számít. Például arra, hogy aludni többet nem kell. Valami véget nem érő eufória helyett új szerepek jönnek. És mert jó anya, és jó feleség akartam lenni, kinőtt bennem a megfelelni vágyás. De minél jobban akartam, annál jobban kudarcot vallottam új szerepeimben. A férjem állandóan kritizált, nem beszélve az anyósomról. És minthogy második feleség vagyok, volt kivel példálózni. Az önbizalmam amúgy se volt rózsás. Szülés után mit ne mondjak, nem voltam egy tortadísz a fölös kilóimmal.
− Kinek kellesz te? − kérdezte anyósom gúnyosan. − Hol találsz még egy ekkora marhát? − Kissé oldalt fordított fejjel intett a férjem felé. Kettős csapás volt.
Talán megmutatom kinek is kellenék. Talán a férjem se lesz ekkora marha, hogy velem marad. Ültem a kisfiammal az ölemben, a fölös kilóimmal, és nem volt már biztonságérzetem semmi. Csak kapaszkodtam, valami reményszerű kis pókfonalba, de éreztem, valami történik.
Múltak az évek.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.