Leírás
– Tegnap előtt este, mikor Steve és az anyja jöttek haza a templomból, megtámadták őket. Az egészben a legfurcsább, hogy nemrég álmodtam valamit. Azt hiszem, ezt az estét álmodtam meg az anyósom szemszögéből. Nem teljesen ugyanígy, de az utalások jól kivehetők voltak. Bár az álmomban velem történt, nem vele.
– És ők jól vannak?
– Steve igen, kutya baja. De Gizella koránt sem volt ennyire szerencsés. Kétszer is újra kellett éleszteni.
– Azt sehogy sem értem, hogy miért hibáztatott téged a férjed?
– Én sem tudom pontosan… de, mintha összeveszett volna az anyjával, és azért. Nem kristály tiszta, de most már nem is érdekel.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy tegnap beadtam a válókeresetet.
– Ejha! Nem volt egy kissé elhamarkodott döntés?
– Nem, már rég meg kellett volna tennem. Nem bírok így élni tovább. Elegem van a megaláztatásokból, a koholt vádakból, a folytonos rágalomból… – Tara ismét az előzőhöz hasonló állapotba került. Remegett az egész teste. Kezével tépkedte a bőrt a másik keze körmei mentén idegességében.
– Na jó – vágott közbe ismét Antal. – Úgy látom, még túl friss a dolog, hogy most beszéljünk róla. Jobb lesz, ha inkább elnapoljuk. Gyere, mutatok valamit, egy időre talán elvonhatja a figyelmedet. Tudtad, hogy ez a kis tavacska itt a kertben, nem is olyan kicsi?
– Hogyhogy nem?
– Mindjárt meglátod.
Antal odaállt a tó mellé, és a két szökőkutat, az angyalt és az ördögöt egymás felé fordította. Látszólag nem történt semmi. Ám pár pillanattal később apró, majd egyre nagyobb buborékok siettek a víz felszínére. A buborékokat pedig egy egészen más dolog követte. Mintha csak előle menekülne a levegő. Egy óriási üveggömb bújt ki a víz takarásából. A gömb valójában egy törhetetlen üvegből készült búvárkomp volt.
– Ez meg mi a bánat? – kérdezte Tara meglepetten.
– Ő itt nem bánat, hanem egy búvárkomp. Mióta a nejem meghalt, időm legnagyobb részét az ő társaságában töltöttem.
Tara nem értette, miért kezeli személyként, de pár perc múlva számára is világossá vált.
– Tara, bemutatom Jennyt. Jenny, ő itt Tara.
– Üdvözöllek Tara – szólt egy lágy, mégis gépies hang. – Már sokat hallottam rólad.
– Ez meg ki volt?
– Hát én, Jenny. Elnézést, hogy nem nyújtom a kezem, de… amint látod, nincsen.
– De hisz… hiszen ez lehetetlen!
– Drága Tara – szólt ismét az orvos. – Ne haragudj, hogy nem szóltam előre Jennyről. Őt egy régi jó barátom készítette, miután a nejem meghalt. Neki köszönhetem, hogy újra van kedvem élni. Jenny az egyik legjobb dolog, ami történt velem az életben. Majdnem olyan, mint a Flubberben Wilbo.
– Így már minden világos. Ne haragudj Jenny a viselkedésemért. Még sosem láttam hozzád fogható dolgot.
– Ne szabadkozz! Inkább gyertek be.
Amint beléptek a búvárkompba, az ajtó rögvest bezárult. Az üvegbuborékban természetesen a bútorok is üvegből voltak. Kívülről észrevétlenül bújtak meg Jenny testében. Nem volt sok minden, csupán négy szék és egy asztal. Na és persze az irányítópult. Pontosan azért, hogy minél nagyobb legyen a látótér. Tara nem is hitt a szemének. Ahogy egyre lejjebb merészkedtek a gömbbel, látszott az egész intézmény alja, amiből a tó kürtőszerűen tört utat magának. Tara egészen rátapadt a falra, elkápráztatta a látvány. A halak szinte karnyújtásnyira voltak tőlük. Több százan, talán több ezren is. És delfinek, kardszárnyú delfinek, meg palackorrúak.
Olyan békésnek tűnt minden. A tengerré nőtt tó fenekén csodálatos és színes világ tárult eléjük. Megannyi korall, és egyéb vízi virág közt játszadoztak az apró halak, halcsemeték. A földbe rákok és kagylók bújtak, ráják találtak menedéket.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.