Leírás
Részlet a könyvből
Corrigan
Corriganra gondolok. Corriganre gondoltam akkor is, amikor végigszántva a várost a sűrű havazásban a honoromért hajtottam épp magam. Corrigan a regény egyik hőse, a regényé, melyet épp akkortájt olvastam.
Ír ember, ifjúkorában elvetődik Amerikába, aztán New York legmélyebb bugyraiban éli a szentek életét. Arcán boldog mosollyal segít másokon, ereszkedik le velük együtt a pocsolyába, a lét posványosabb mélységeibe, s mégis elégedett. Rá kell gondolnom, mert a város általam sem ismert részébe tartok, s éppúgy félek az ismeretlentől, mintha már rossz tapasztalatokkal telve a visszaúton toporognék. Az útvonalat is alig ismerem, esélyem van eltévedni, pedig időre megyek, most szinte minden perc számít, egyetlen rossz mozdulat, akár mély árok a skarabeusznak. Havazásban róvom az utcákat végig, alacsony, kopott házak mentén araszolok, pedig sietnék, de figyelnem kell a térképen bejelölt utat, ami csak a fejemben szunyókál.
Egy-egy sarkon lepukkant arcú, rossz öltözetű emberek beszélgetnek, máshol veszekedő párokat látok, és félek, valamiért, talán unalmukban majd belém kötnek.
A zsebemben turkálok, de nem veszek elő semmit. Ott vagyok hát. A kapuról visszapattanok, valaki épp kifelé tart, így bejutok. A portáról elküldenek egy másik épületbe, zálogként elkérik az igazolványomat. Átadom, megteszek ötven métert hullámzó és ácsorgó testek között a forrósodó téli délelőttben, a kártyát a megfelelő helyhez illesztve bejutok a lépcsőházba, onnan az irodák felé veszem az irányt.
Mondom az okát, amiért jöttem. S aki segíthetne, beteg. Talán holnap jön. De én már holnap nem tudok újra eljönni, akkor talán majd egy hét múlva benézek, közlöm, és arcomon a kétségbeesés szürke árnyaival, s az ég sötét felhőinek kíséretében távozom.
Tartoztam valakinek evvel az úttal, gondolom. Terepszemlének épp megtette, gondolom tovább, és Corrigan jut eszembe, hogy talán ő is így vélekedne.
A visszaúton irányt változtatok, mintha tényleg felfedezőútra indultam volna a szegényes házak betondzsungelében. Csak a csöndet, s a néptelen utcákat keresem, a félreeső zugokat, ahol biztonsággal elővehetem a telefonom, a szürke ég már nem mutatja az időt, s várnak vissza, mert dolgozni kell tovább. Végül elhatározom, legközelebb ezen a visszaúton megyek, mert kell a változatosság az élénkülő, ünnepek előtti napokon. Karácsony közeleg. Kell az a pénz. Bármire.
Eltelt egy hét, máson sem járt az eszem, csak a gyors útvonalon, a pénzen, aztán, hogy valamit kiválthatok vele, s aztán majd könnyebb napok jönnek.
„Havazásban róvom az utcákat végig, alacsony, kopott házak mentén araszolok, pedig sietnék, de figyelnem kell a térképen bejelölt utat, ami csak a fejemben szunyókál.
Egy-egy sarkon lepukkant arcú, rossz öltözetű emberek beszélgetnek, máshol veszekedő párokat látok, és félek, valamiért, talán unalmukban majd belém kötnek.
A zsebemben turkálok, de nem veszek elő semmit. Ott vagyok hát. A kapuról visszapattanok, valaki épp kifelé tart, így bejutok.”
Fáradt vagyok. nem úgy mint Corrigan, ki még belőve is mások bajával törődik, koszlott ruhájára, megjelenésére alig is figyel. Az élő földre szánt angyal. Ugyanazon anyagból egészen más formákat lehet alkotni, egészen más jellemeket lehet faragni. Sem az idő, sem a pillanat, sem a hely nem alkalmas bármely összevetésre, úgyis alulmaradnék.
A kapun bejutva másik portás fogad, nem kér semmit, a zsebében matat, a fiókjában turkál, majd azt mondja, menjek vele, átkísér, s nem ad most semmilyen belépő kártyát.
Megteszünk ötven métert hullámzó és ácsorgó testek között a lucskos téli délutánban, a kártyát a megfelelő helyhez illesztve bejutunk a lépcsőházba, onnan az irodák felé vesszük az irányt.
Megelőztek, várakozni kell. A pénztáros most itt van, de előttem áll még egy asszony, és egy fiatalabb ember ügyét intézik éppen. A portás ácsorog egy ideig, türelmét veszti, magára hagy, még azt is nehezen mondja el, hogy jutok majd ki az épületből. Mintha azt várná, álljak a sarkamra, találjam fel magam. Támasztom még elszántan, kabátomból félig kibújva az asztal szélét, majd sorra kerülök. Másféle állapot vesz rajtam erőt, elernyedek, s várom, történjék bármi, az már nem lehet rossz. Alig kérdez valamit, válaszolok, kitölti a szükséges papírokat, közben a kezét figyelem, keskeny, hosszú ujjait, lassú légzése nyomán a dombokat, és völgyeket, kicsit elszégyellem magam. Halkan elővesz egy kazettát, leszámolja elém a bankjegyeket, átveszem, köszönök, és röpke léptekkel távozom. Az ajtóról még visszapattanok, ijedten szaladgálok a folyosókon fel-alá, míg találok valakit, aki kinyitja az elektromos zárat. Az utcán vagyok ismét, már tudom a pénz helyét, de magamnak is alig árulom el, egy újabb útvonalon indulok vissza, a mellkasom zihál, és aludni szeretnék, aludni hosszan, és álmodni valami ilyen földhözragadtat és valószerűtlent. Corrigan meghalt, én viszont élek vagy legalább létezem.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.