Leírás
Tizenkét évvel később, Angela az íróasztalánál ült, és a leckéjét írta, bár semmi kedve nem volt hozzá. Szívesebben olvasott volna valami jó kis misztikus regényt, vagy beszélgetett volna Kirával. Ám az angyal kikötötte, hogy addig nem áll vele szóba, míg meg nem írja az aznapra feladott házi feladatát. Így kénytelen-kelletlen, Angela nekigyürkőzött, és megtett mindent, hogy minél hamarabb túl legyen az iskolai dolgain. Ám nem sokáig tudott összpontosítani, mert egyszer csak az apja kiabálására lett figyelmes.
– Nem! Ez nem lehet! Nem! – ordította Joachim magánkívül, valahonnan a konyha felől, ahonnan szinte ezzel egy időben, üvegek csörömpölése is hallatszott. Angela ijedten pillantott Kirára, aki addigra fel is kelt, és a falon átsuhanva a konyhába repült. Mire a lány kiért a szobából, az angyal már ott lebegett mellette.
– Apukádnak látomása volt. Nagyon mérges és kétségbeesett.
Angela bólintott, és már rohant is a konyhába, ahol Joachim a földön térdelve szedte össze a poharak maradványait, miközben szeméből folytak a tehetetlen düh könnyei.
– Apa? – Angela odalépdelt hozzá, és letérdelve mellé a tekintetét kereste. – Mi a baj?
Joachim nem felelt, csak egyre gyorsabban szedegette az üvegdarabokat, mígnem az egyik megvágta az ujjait.
A lány azonnal odakapott, és ösztönösen a tenyerébe vette apja vérző kezét. – Apa! Mondd el, hogy mi történt!
– Látomása volt – magyarázta Odett, Joachim őrangyala, aki abban a pillanatban ért oda, és leszállt melléjük. – Meg fog halni.
– Tessék? – Angela hirtelen fordult az angyal felé, még arról is elfeledkezett, hogy egyedül csak ő látja és hallja őket. Joachim azonban felfigyelt rá, és ő is arra nézett, amerre a lánya, ám az ablakon kívül semmit sem észlelt.
– Meg fog halni – ismételte meg Odett, majd sajnálkozva felsóhajtott. – A Fejedelemség akarta, hogy tudd és, hogy ő is tudja. Fel kell készülnöd.
– Felkészülni? Mégis mire? – Angela már semmit sem értett. Mindig is kiváltságnak tartotta, hogy látja és hallja az angyalokat, de sosem hitte, hogy ez bárminek a következménye lehet. Fogalma sem volt, kik a Fejedelemség, és egyáltalán arról sem, hogy mi az a valami, amire időben fel kell készülnie.
– Angela – szipogta Joachim, le sem véve a szemét az ablakról. – Kit látsz? Megint egy angyalt?
A lány visszafordult az apjához, könnybe lábadt szemekkel. – Igen apa, angyalt – felelte határozottan. Nem akart hazudni, soha nem is tette. Apja volt az egyetlen ember, akinek elmondta az igazat, és aki megértően tolerálta lánya képességét. Soha nem nevette ki, nem legyintett rá, hiszen nagyon is tisztában volt vele, hogy Angela különleges teremtés, és hozzá mérten, különleges küldetése is van. Bár, ha Joachim őszinte akart lenni, eleinte azt hitte, az angyalokról szóló mese csak gyermeki képzelődés Angelánál, és ezzel próbálja valahogy pótolni magának az igazi család hiányát.
Ám később, néhány álom és látomás segítségével, rá kellett döbbennie, hogy a képzelgésnek hitt angyalok nagyon is valósak, és Angelat még sok küzdelem, kihívás várja. Ő a kiválasztott, ő az, aki majd hitének erejével megmentheti a világot. Joachim úgy vélte − miután utánanézett az angyalok hierarchiai rendjének −, hogy a lánya bizonyára az erősségektől kapja majd meg a kellő erőt a küldetése véghezvitelére, bár hogy miképp zajlik is ez, arról fogalma sem volt.
De őrizte Angelát és vigyázott rá, mert tudta, még nagyon sebezhető és gyenge. Szinte óvta a széltől is, nem engedte sehová az iskolán kívül, és az egyik szeme mindig ott volt rajta. Azt remélte, hogy még nagyon sokáig lehet mellette, és átsegítheti majd a nehézségeken, de a sors másképp döntött, és ez iszonyú félelemmel és fájdalommal töltötte el.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.