A szabad ég alatt jelentek meg, a beomlott barlangrendszertől biztos távolságban. Elron orrát rögtön megcsapta a föld bűzös szaga. Ijedten lépett hátra hogy kiszabaduljon az öreg érintésének hatósugarából. Bizalmatlanul méregette a remetét, akinek köpenyét lágyan lobogtatta a szél. A vénség akár a nyugalom szobra, egy helyben állva a vándorbotjára támaszkodott és egyenesen az ő szemébe fúrta felemás tekintetét.

– Ki vagy te? Mit tettél velem? – Elron ingerülten támadt kérdéseivel az idegenre.

Az öreg zavarba ejtő mosolyra húzta a száját bajsza alatt, szemében válaszok ígérete látszott.

– Alaposan megváltoztál, mondhatom, előnyödre. Néhány kérdésedre már most megadhatom a választ.

 A remete ráérősen ballagva elindult az egyenetlen talajon a neki tetsző irányba, keresztbe fektetve vállain pihentette vándorbotját.

– Most mit tegyek, kövessem? – tépelődött Elron –, nem tehetek mást, azt sem tudom, hol a fenében vagyok.

Pár lépés után önkéntelenül is felzárkózott a vénember mellé.

– Rendben, veled tartok, mert egyrészt ismeretlen vidékre tévedtem, másrészt te tudod a velem történtekre a választ.

– Bölcs elhatározás.

– Azt mondd meg nekem, miért bíznék benned? Akár mit is mondasz, a szavaidat fenntartásokkal kell fogadnom.

– Ismét helyénvaló következtetésre jutottál velem kapcsolatban – villant vidáman a felemás tekintet –, nem kell bíznod bennem, mégsem tehetsz mást, mint hogy velem tartasz, mert tőlem függ a jövőd.

– Ebben tévedsz, öreg, mindig van választás.

– Milyen választásra célzol? – a vénség megtorpant és fürkészve meredt az arcába –, a halál és a pusztulás nem választás.

– Ez nézőpont kérdése – legyintett Elron, és ismét felzárkózott a tovább induló ember mellé.

– Beszéljünk inkább arról, hogy mi történt velem.

– Ó, tudom, hogy sok a kérdés, ígéretem szerint néhányra már most megadhatom a választ.

A vénember lassított járásának ütemén, vállairól levéve a vándorbotot jobb kezébe fogta azt, és rendeltetésszerűen rátámaszkodott lépéseinél. Fejét kimért lassúsággal Elron felé fordította.

– Magamról annyit mondhatok, hogy a világ örök kétkedője vagyok, aki az ősidők óta vigyázza az emberiség lépteit.

– Ez nagyon misztikusan hangzott. Mi a neved?

– Nekem nincs szükségem névre, szólíts vezetőnek, vagy fényhozónak, ahogy tetszik.

– Tehát nem akarod elmondani a neved – húzta el a száját  Elron.

– Azt elmondod, miért változtattad meg a külsőm?

– A benned végbement változásért csak részben vagyok felelős, én csak feltörtem a beléd ültetett genetikai blokkoló kódot.

– Várj, mit jelent a genetika? Mit jelent az a szó, hogy kód? Ki ültette belém ezt az izét?

A fényhozó a kérdésekre irritálóan élesen felnevetett.

– A lényeg abból amit elmondtam, az, hogy te nem ember vagy.

– Már hogyne lennék ember? – Elron megtorpant és utálkozva nézett a másikra.

– Embernek születtem, volt apám és anyám.

– Azok, akik embernek látszanak, nem mindig emberek.

– Ez nem válasz.

– Tudom, de most be kell érned ennyivel. Ami a genetikát illeti, nincs időm magyarázni, mi az, évekbe telne, mire megértenéd és egyébként is, néha úgy érzem, hogy e bonyolult dolog még előlem is elfedi titkainak egy részét.

Elron e csavaros okfejtést zavart arccal fogadta. Még mielőtt szóhoz jutott volna, a fényhozó gyorsan megelőzte.

 – Jelenleg több válaszom nincs a számodra, de légy türelemmel és később maradéktalanul kielégítem a kíváncsiságod, csak érjük el az úti célunk.

Elron egyre ingerültebben meresztette szemét a vénemberre.

– De vajon a válaszaid igazak lesznek-e? És ha igazak is, megértem-e őket?

A remete már nem rá összpontosította a figyelmét, félrefordulva egy szabályos kört rajzolt a levegőbe maga elé a vándorbotjával, s amikor befejezte a mozdulatot, sistergő hanggal egy fekete nyílás jelent meg előttük.

– Íme, a mágia hatalmát csodálhatod, ez Kilia dimenziókapuja

Elront letaglózta a látvány, szája félig nyitva maradt a csodálkozástól.

– Mi az a mágia és ki az a Kilia?

– Már megint kérdések – sóhajtott teátrálisan a fényhozó –, ha van merszed, kölyök, kövess, és rálelsz a válaszokra.

Belépett a fekete lyukba és eltűnt. Elron csak egy pillanatig habozott, azon kapta magát, hogy fejjel előre vetődik be az ismeretlenbe. A fekete lyuk elnyelte a testét, a fiú csak egy pillanatra veszítette szem elől a kietlen tájat, nagy ívű vetődésének köszönhetően ismét a repedezett talajt látta suhanni maga alatt. Földet éréskor kecses mozdulattal átgördült izmos, kerek bal vállán, és a lendületét kihasználva ugyanazzal a mozdulattal talpra is állt.

 – Elég lett volna, ha átlépsz a kapun – a vezető somolyogni látszott a bajsza alatt –, látom a fiatalos hév hajt.

Elron válasz helyett a tájat fürkészte. Tőlük pár méternyi távolságra idomtalanul nagy, vastag, áttetsző oszlop emelkedett a földből, belsejéből lüktető fehér fényt sugárzott. Nagyon magas lehetett, mert a vége nem látszott, eltűnt a felhők mögött.

– Hol vagyunk?

– Az illieli oszlopnál. Ezen az oszlopon nyugszik ősidőktől fogva vagy talán az idők kezdete óta a fenséges Anrisz, ahova mi is igyekszünk!

–  A válaszaid nem mondanak számomra semmit. Milyen hely az az Anrisz? – Elron hanghordozásán érződött a gyanakvás.

– Nézd meg magad, és tapasztald meg a csodát, amely nem foglalható szavakba!

A fényhozó ismét a délceg férfi vállára tette kezét, és abban a pillanatban eltűntek.