Rulek Zoltán: Naturalisztikum (ebook)

1,000.00 Ft

Hogy miért Naturalisztikum? A közlésmód naturalizmusa miatt. Hétköznapi emberek hétköznapi történeteit olvashatjátok a következő oldalakon. Minden esemény egy-egy novella terjedelmében fog kíváncsi szemeitek elé tárulni. Hogy mindenki számára szórakoztató legyen – még azoknak is, akik merőben az ellenkezőjét állítják -, a lehető leggyakrabban fordulnak elő triviális frázisok eme kötetemben (is).

   Szent meggyőződésem, hogy a mindennapok „ponyva” eseményei képesek akár a legszórakoztatóbb írásokként fennmaradni. Mégis amilyen gyors egymásutánban megtörténnek életünkben, ugyanolyan gyorsan feledésbe is merülnek. Értéktelennek tűnnek. Pedig egyszer valaki azt mondta, hogy a téma az utcán hever. Itt jövök én, aki már rögeszméjének tekinti, hogy az említett történéseket a maguk rideg valójukban, minden szépítő faragás nélkül megörökítse az utókornak.

   Csakis a szükséges mennyiségű konfabuláció segítségül hívásával. Hogy honnan származnak a történetek? …… az maradjon a szerző titka.

 Jó szórakozást!

A szerző

Compare
Cikkszám: 978-615-5286-79-7

Leírás

A szerencsét hozó kuka

 

Egy luxuskategóriás, fehér Mercedes közeledett a falu felé két férfival, hogy rávegyék valahogy a polgármestert egy szerződéskötésre, minek megfelelően majd az ő cégjük kivitelezheti a település szennyvízcsatorna-rendszerének kiépítését.

A cégvezető volt a sofőr, az anyósülésen pedig a könyvelő ült.

– Ha törik, ha szakad, nekünk kell megkapnunk a melót! Kerül, amibe kerül.

– El kéne már dönteni, hogy mennyit adjunk vissza neki! Mindjárt ott leszünk. Nem lenne jó, ha látná a tanácstalankodásunkat, még vérszemet kapna.

– Először mondunk ötmilliót, aztán meglátjuk. Annak függvényében mehetünk felfelé, de nagyon lassan – hangsúlyozta a kormány mögött ülő –, hogy mennyire húzza majd a száját.

– Ok, és mi legyen a limit?

– Húsz fölé semmi esetre sem hagyjuk strófolni az összeget. Akkor inkább hagyjuk a picsába az egészet. Úgy már nem érné meg.

Leparkoltak az önkormányzat épülete elé, bementek, de a polgármestert nem találták, csak a titkárnőjét.

– Menjenek tovább egyenesen az első kereszteződésig, aztán jobbra, utána balra, és onnan a második utca a Zrínyi utca! Ott megtalálják. A közmunkásokat ellenőrzi. Tudják, szeretnek lustálkodni, és inkább piálnak, mint dolgoznak – mondta a készséges titkárnő.

A két közművesítésre szakosodott vállalkozó megköszönte az útbaigazítást, udvariasan elköszönt mindenki mindenkitől, aztán elindultak a megadott irányba.

– Ezt az utcát mondta a csöcsösbögre, nem? – vakargatta a fejét a sofőr.

– Szerintem ezt. Micsoda egy szar divat, hogy csak a számokat rakják ki a házakra, de sehol egy utcanév!

– Nézd csak! – mutatott előre a sofőr. – Ott van! De hol vannak a melósok?

– Nem tökmindegy? A lényeg, hogy megvan a faszi.

– Biztos, hogy ő az? Sehol egy kaszáló vagy gereblyéző közmunkás.

– Persze, hogy ő az. Öltönyben van, baszd meg! A falusiak nem járnak hétköznap öltönyben.

– A városiak sem.

– Na jól van, ne fárasszál már! Mindjárt meglátod, hogy az én megérzéseim sosem csalnak.

Lassan az öltönyös mellé gurult a Merci. Egy kuka mellett álldogált és bámulta a szemben lévő udvarban füvet nyíró bikinis nőt.

– Jó napot kívánok, polgármester úr! – ugrott ki az anyósülésről a könyvelő.

Az öltönyös nem tudta az első pillanatban mire vélni a dolgot, de azt rögtön tudta, hogy abszolút jólszituált úriember benyomását kell keltenie.

– Jó napot kívánok! Kiket tisztelhetek az urakban, és miben lehetek a szolgálatukra?

Közben kiszállt az autóból a cégvezető is, mindketten kezet fogtak a jólszituálttal, majd bemutatkoztak.

– Én telefonáltam tegnap a csatornázási tender ügyében – kezdte a cégvezető. – Tudja, csak rugalmasan! Így beszélgettünk.

A jólszituált pár pillanatig csak nézett értetlenül, aztán hirtelen megvilágosodott.

– Nem szeretnénk rabolni a polgármester úr idejét – folytatta a könyvelő –, így ha esetleg alkalmatlan az idő, bármikor visszajöhetünk.

– Nem, nem! Nem alkalmatlan. Éppen van néhány szabad órám – mondta és azonnal beült a hátsó ülésre, a csatornázási érdekeltségűek pedig előre.

– A hivatalba menjünk? – kérdezte a kormánykeréknél ülő.

– Nem, dehogy! Semmiképpen! Itt forduljon vissza, majd ott jobbra, és azon az úton egyenesen a szőlőhegyre – adta az utasítást a jólszituált öltönyös. – Tudják, friss levegőre és a borospincémre van szükségem ahhoz, hogy józanul tudjak gondolkodni.

– Már megyünk is, polgármester úr – vigyorgott elégedetten a könyvelő, összenézett a társával és már szinte látta a cég irattárában a huszonöt helyen aláírt szerződést.

– Míg odaérünk, addig is kérem – szólalt meg az öltönyös –, részletezzék számomra, hogy pontosan mire is gondoltak a tender zökkenőmentes elnyerése érdekében!

– Polgármester úr! – kezdett hozzá a cégvezető. – Igazán nem szeretnénk megsérteni. Ön is, mi is tudjuk miről van szó. Kerülgetni sem szeretnénk a forró kását, és a fölösleges köröket is jobbszeretnénk kihagyni. Tehát… Mennyit kér?

– Nézzék! Én nem vagyok egy telhetetlen, kapzsi. Mindig csak annyi pénzem legyen, hogy ne kelljen kölcsönkérnem, ha be akarok menni egy kuplerájba. Ennélfogva félek, hogy egy nevetséges, bagatell összeget mondanék. Szóval, mondjanak maguk valamit, aztán majd meglátjuk!

Megérkeztek a pincéhez. Az öltönyös kinyitotta, bementek és elkezdtek iszogatni. Szinte szünet nélkül emelgették a poharakat és beszélgettek mindenféle lehetséges kiskapukról, ügyeskedésekről, törvények kijátszásáról, valamint vélt és valós összeesküvés-elméletekről. Az összegre vonatkozóan viszont még senki nem mondott konkrétumot.

– Polgárme…

– Hagyjad már ezt a formális szart! Szólíts polginak! Lazulj, ne legyél ilyen merev fasz! – mondta az öltönyös dülöngélve.

Nem volt nehéz feloldódni a két közművesítőnek, főleg, hogy így hármasban megittak egy óra alatt hat kancsó bort. Nem érdekelte őket, mennyi időt kell a nyilvánvalóan alkoholista öltönyössel tölteniük, ez a nap erre volt szánva. Csak egyvalami számított; megszerezni a szerződést.

– Idefigyeljetek, fiúk! – mondta az öltönyös, rég elfeledve a nevüket. – itt még két kancsóval beszívunk, aztán megyünk a városba. Ugyanis korog a belem. Ugye, hogy fasza?

– Rendben van polgikám – válaszolta a cégvezető, a könyvelő addigra már csak bólogatásra volt képes, miközben egy almafát ölelgetett. – De figyelj máá! Ötmillió elég lesz?

– Hát hogyne lenne elég, drága barátom! Ekkora számmal eddig csak a maszturbálásaim alkalmával találkoztam.

– Jó ember vagy, te polgi! – ölelgette a kommunikációképes vállalkozó, a másik csak vonaglott az almafa alatt, mintha jógázott volna. – Ritka az ilyen polgi, aki megelégszik az érdekeltsége alá tartozó fejlesztések után járó legális jutalékkal. Márpedig akinek elég ötmilla kenőpénz, az bizony egy becsületes, törvénytisztelő, adófizető állampolgár. Pedig, mi az az öt guriga a zsíros jutalékhoz képest? Semmi. Bárcsak ilyen lenne minden polgármester!

Az almafa alatt brékelő könyvelő közben lehányta a nadrágját, és a mellére fújta a taknyát.

– Na, elég a seggnyalásból! – csapta le poharát az öltönyös az asztalra. – Bezárom a kócerájt, és indíts a város! Zabálhatnékom van.

Az almafát ölelgető lehányt, letaknyozott fazont befektették hátra a Mercedesbe, ők pedig beültek előre. A cégvezető volt továbbra is a sofőr.

A város egyik előkelő, jónevű étterme előtt álltak meg. A hátsó ülésen fekvő személy az igazak álmát aludta, így őt kint hagyták, ketten pedig bementek, és helyet foglaltak. A polgi tűzdelt őzgerincet rendelt áfonyával, a másik pedig marhapörköltet galuskával és káposztasalátával. Végül az egészet leöblítették egy üveg aszúval. Természetesen mindent a cég költségvetésének terhére fogyasztottak.

– Hjaaj barátocskám – simogatta elégedetten a hasát a korrumpált polgi –, bárcsak sűrűbben lenne lehetőség ezekre az ilyen-olyan pályázatokra, és sűrűbben keresnének meg a magatok fajta melóhajhászok!

– Aha, ja – pislogott a részeg vállalkozó.

– No de ne húzzuk az időt, indulás tovább! Majd útközben szólok, hol állj meg.

Fogszívogatva ki lett egyenlítve a borsos számla, majd beültek a Mercibe, és célba vették a belvárost. Négy-öt kereszteződés és jobbra-balra kanyar után a polgi határozottan rámutatott egy kisebb kertes házra.

– Ott van, barátocskám! Ott állj meg annál a háznál! – és elővette a telefonját. Nagy nehezen felkutatta benne a keresett nevet.

– Igen, tessék – jött a kellemes női hang a túloldalról.

– Halló! Halló, Virginia?

– Igen, én vagyok. Kivel beszélek?

– Még mindig nem ismered a számomat? Én vagyok az, a polgi.

– Nem szoktam elmenteni mindenki telefonszámát… Egyébként is, ki a franc az a polgi?

– Legyen meglepetés, most kaptam ezt a nevet egy barátocskámtól! – nézett vigyorogva a mellette ülőre. – Ha tudnál most fogadni, mindjárt leesne a tantusz.

– Most?

– Igen, most.

– Na jó, gyere! …ha egyszer törzsvendég vagy – azzal letette.

A polgi eltette a telefont és odafordult a barátocskájához.

– Barátocskám! – dörzsölte össze a tenyereit. – Kéne egy kis előleg abból a szerény kenőösszegből!

A vállalkozó nem szólt semmit, csak kivett a tárcájából két tízezrest és átadta.

– Ej, de fasza! – vágta zsebre a polgi a lóvét. – Ebből még az extrákra is fussa – és beviharzott a házba.

Nem telt bele húsz perc, ismét a kocsiban volt.

– Barátocskám! – rázta meg a vállát. – Kelj má’ föl, baszd meg! Mennünk kell tovább!

– Mi van, mi történt? – riadt fel részeg álmából a cégvezető.

– Mennünk kell kocsmázni, míg be nem zár az összes piálda! Te csak vezess, majd én kiszúrok egy helyet, ahol totál idegen vagyok! Inkognitóban szeretnék maradni. Nem akarom, hogy bárki felismerjen. Érted! Még a végén megszimatolják a mi kis üzletünket.

– Ok, polgi. Mondjad, hol álljak meg! – ásította a cégvezető.

Három kocsma előtt haladtak el, mire a negyediknél végre leparkoltak.

– Ugye, van még nálad pénz rendesen? – nézett polgi a barátocskájára, közben benyúlt a gatyájába és megdörzsölte tenyerével a farkát.

– Persze, hogy van – bólogatott kábán.

– Jól van, barátocskám – aztán kivette kezét a gatyájából. – Akarsz érezni egy kis pinaszagot? – kérdezte vihogva.

– Mi van?! Dehogyis!

– Ez a nő baszki…

– Milyen nő? – hunyorgott a cégvezető.

– Tudod, akit az előbb lerendeztem. A Virginia! Ne mondd, hogy te még nem fizettél be nála egy numerára!

– Hát… nem.

– Nem mondod! Pedig ez tényleg nem semmi dög. Ez… ez nem is kefél, hanem a pinájával szopja le a farkad. Oltári. Sosem bírtam még negyed óránál tovább a lábai között. Mint ahogy az előbb sem – aztán kiszállt a kocsiból. – Na, gyere barátocskám! Sörözünk zárásig, aztán hazavihetsz.

A cégvezető már alig állt a lábán, és piszkosul irigyelte a hátsó ülésen alvó könyvelőt, de szó nélkül követte a polgit.

„Mennyit kell szenvedni egy kurva munkáért!” – gondolta közben.

Hajnali kettő volt, mire elhajtották őket a kocsmából. Amint beültek az autóba, a polgi rögtön elaludt, és csak a falu határában riadt fel. A vállalkozó már szó szerint hallucinált a fáradtságtól és hányingertől. Másra sem tudott gondolni, csak mielőbb megszabadulni a polgitól.

– Ez az barátocskám! – szólalt meg egyszerre. – Itt tegyél ki, innen gyalog megyek! Mozgás is kell a testnek.

„Hála Istennek!” – mondta gondolatban a cégvezető.

– Te, figyelj barátocskám! – pislogott felé sunyin a polgi. – Mennyi pénz van kettőtöknél?

– Nem tudom pontosan – válaszolta meglepetten a másik. – Talán két vagy háromszázezer… Miért?

– Kéne némi előleg. Aztán majd levonjuk az ötösből. Ok a buli?

– Hát… alszik a könyvelő – biccentett fejével a hátsó ülésre a cégvezető.

– Baszni rá! – mondta a polgi, és már forgatta is ki az alvó üzlettárs zsebeit a tárcája után. – Megvan! – lobogtatta pár másodperccel később a kezében.

Összedobtak a két embertől pontosan háromszázhuszonkétezer Ft-t, plusz ötszázötvenet apróban, és azt az egyetlen – Tesco kosarakhoz használatos – százast, ami mindig a Merci műszerfalán szokott lenni.

– Köszönöm szépen a kimerítő estét, barátocskám! – állt az öltönyös a kocsi mellett. – Akkor, ahogy megbeszéltük, hétfőn a hivatalban találkozunk!

Miután kezet rázva, ölelkezve, egymást csókolgatva elköszöntek, a Merci eltűnt a város irányába, az öltönyös pedig sietősen kezdte szedni a lábait hazafelé.

A kuka még mindig az utcán volt. Megfogta, behúzta a helyére, hugyozott egyet az udvaron, majd bement a házba. A konyhából kiszűrődő illatok megcsapták az orrát. Összefutott a nyál a szájában. Héjas krumpli volt összefőzve kukoricadarával a disznóknak, és még meleg volt. Nem tudott ellenállni az ínycsiklandó illatnak. Maga elé vette a fazekat, s mialatt folyamatosan lelki szemei előtt tartotta a kövér sertések étvágygerjesztően szürcsölő flammolását, alaposan belakott.

Tizenhat órával korábban:

– Cseke, te részeg disznó! – rontott be reggel kopogtatás nélkül Ilus néni a fia szobájába.

– Na! Mi van anya? – kapta ki Cseke rémülten a kezeit a paplan alól, és gyorsan elkapcsolt a non-stop pornócsatornáról.

– Mikor jöttél haza az éjjel?

– Hát… éjjel.

– És mennyit ittál megint, hogy nem találtad a kaját? – faggatózott Ilus néni csípőre tett kézzel az ajtóban állva.

– Nem értelek, anya. Hiszen bezabáltam, mint az állat.

– Igen? Bezabáltál? És mivel, ha szabad érdeklődnöm?

– Mivel is. Lássuk csak – vakargatta Cseke a fejét.

– Látom nem emlékszel rá, mert megint hülyére kellett innod magad. Akkor majd segítek. A kacsák túrós csalánját etted meg! Az egészet! Pedig legalább egy kiló volt!

– Szóval ezért van ennyire lezsibbadva a nyelvem – mondta Cseke megkönnyebbülten. – Hála Istennek! Már kezdtem azt hinni, hogy keringési zavaraim vannak, vagy hogy kerülget az infarktus.

– Nem visz el téged az ördög. Még annak se kellesz – legyintett Ilus néni, azzal kifordult a szobából. – Nősülnél meg végre! Boldogíts már valaki mást, ne minket! A szobádat meg szellőztesd ki! Borzalmas ez a penetráns lábszag! – kiabált még vissza.

Cseke kikecmergett az ágyból, felvette az előzőnapi koszos vasutasruhát, amit néhány hónapja kapott az egyik ivócimborájától, és kiment a konyhába, hogy igyon egy fröccsöt.

Lassan a negyvenedik életévéhez közeledett, de még nem dolgozott sehol. Egykének született, és nemcsak hogy a szülei rendelkeztek magas nyugdíjjal, de még a nagyszülei is éltek, így folyamatosan biztosítva volt számára egy szerény, de állandó, nyilvántartáson kívüli vitalitium. Másból sem állt az élete, csak züllésből. Ha meg két-három faluval odébb támadt kedve kocsmázni, azon alkalmakkor a család Wartburgját szokta ellopni, rengeteg bosszúságot okozva ezzel az aggódó szülőknek. Az egyik megelégelt eset után az apja, Bagamér bácsi az esti órákban a kapuba boríttatott egy kocsi sódert, hogy Cseke ne tudjon kijárni a kocsival az udvarból. Másnap hajnalban, mikor kiment az öreg vizelni a diófa tövébe, azt hitte, rosszul lát. A sóderkupac ugyan egyben volt, de két szép kerékcsapa díszítette. A cukorbeteg Bagamér erre a látványra alig bírt visszamenni a házba, hogy beadja magának az inzulint. Arra pedig, hogy Cseke megnősüljön és megszabaduljanak tőle a szülei, az égadta világon semmi esély nem volt.

Tehát, miután megivott egy fröccsöt, töltött magának még két deci tisztát is. Lassan elkortyolgatta, és miután pillanatokon belül visszazuhant az előzőnapi állapotába, csak ült a konyhaasztal mellett és nézett fásultan.

Egyszercsak ott állt előtte az öt házzal odébb lakó nagyapja, és veszettül rázta a mankónak használt botját.

– Megéltem az első világháborút! Megéltem a második világháborút! De a legnagyobb csapás az TE VAAAGY! – bökött felé az aggastyán, reszkető mutatóujjal.

– Mi a baj már megint, apuka? – kérdezte Ilus néni imádkozásra kulcsolt kezekkel.

– Ez a szemét tolvaj ellopott má’ megen egy ötezrest a bukszából!

– Jó van, üljön le és nyugodjon meg! – azzal odakísérte apukát egy székhez, és kezébe adott egy krumplispogácsát, amire az elhallgatott és majszolni kezdett.

– Te meg Cseke, ne ülj itt, mint szar a fűben!

– Há’ micsinájjak? – meresztgette a szemeit.

– MAJD ÉN MEGMONDOM! – kiabált ki Bagamér bácsi a szobából. Épp az előzőnapi filmet ismételték az egyik kereskedelmi csatornán. – FEL KELL ÁSNI A KERTET!

Cseke hümmögött egyet, aztán kiment az ásóért, behozta, és megállt vele az apja szobájának ajtajában.

– Ásni kell… hát ásni kell – mondta belassulva, azzal nekiállt a küszöb fölött a levegőben imitálni a kerti munkát.

Bagamér bácsi, pár pillanatig meredten nézett, majd újra ordítani kezdett.

– ILUUUS! HOZD AZ INZULIIINT!!!

Ilus néni, miután forgószél módjára kapta elő az életmentő készletet és dobta oda férjének, akár egy rögbijátékos, újra a fiához fordult. Még inkább csípőre tett kézzel és még inkább paprikás hangulatban.

– Cseke! Soha nem lesz belőled rendes ember! Soha ebben a kurva életben! Mi ez rajtad?! Büdös munkásruha! Nincs más ruhád?! Miért nem tudsz normálisan, csinosan öltözködni, mint a többi agglegény?! Legalább öltözz úgy, mintha normális lennél, hátha akkor szóba áll veled valami hülye nőszemély!

Cseke letámasztotta a falnak az ásót, és bárgyún nézte az anyját.

– És vidd ki a kukát! Csütörtök van.

Cseke bement a szobájába, tíz perc múlva pedig öltönyben jött elő. Kiment az udvarra, megfogta a kukát és kihúzta az út szélére. Megállt mellette és mereven figyelte, ahogy a szemközti házsor egyik udvarában egy nő bikiniben húzza-vonja a fűnyírót.

Gondolatban már a bikini alsóban volt a keze, mikor megállt mellette egy fehér Mercedes.

Értékelések

Még nincsenek értékelések.

„Rulek Zoltán: Naturalisztikum (ebook)” értékelése elsőként