Leona Dico: Te is lehetsz gyilkos (ebook)

600.00 Ft

Leona Dico: Te is lehetsz gyilkos

Két párizsi diáklány különös pályázatot tesz közzé az interneten. Nem is sejtik, hogy tanárnőpukkasztó tréfájuk nemsokára egy ártatlan ember életébe kerül. Magyarország egyik vidéki főiskoláján elszabadulnak az indulatok. Egy lepelbe burkolózó álarcos figura, a később „fantom” néven elhíresülő bűnöző garázdálkodik az intézmény falai között. Több személy eltűnik, rendőrök szállják meg az épületet. Dropszky Frigyes főhadnagy egymás után göngyölíti fel a szálakat. A nyomok a főiskola irattárába vezetnek. Egy véletlen fordulat segíti hozzá a főhadnagyot az egykori Gestapo-kínzókamra felfedezéséhez, ahol nem csupán a régi, de a jelenkori bűntettek is napvilágra kerülnek.

Vajon sikerül-e Dropszkynak végleg lezárni a „fantom” ügyét? Élvezheti-e háborítatlanul a vidéki életet családja körében és örülhet-e születendő gyermekének?

Cikkszám: 978-615-5550-38-6 Kategóriák: , , , Címkék: , ,

Leírás

1. Fejezet

Kovács Lajos Sándorné Erzsike, a Csorvásgalambosi Baromfifeldolgozó Vállalat főkönyvelője mély kábulatból ébredt. Olyan érzése támadt, mintha forogna vele a világ.

– Hú, de rosszul vagyok – sóhajtotta. – Jó lenne tudni, miért állt meg az intercity? Lehet, hogy már be is értünk Debrecenbe? Ilyen sokat aludtam volna?

Kinyitotta a szemét. Eleinte csak foltokat látott, majd egyre jobban kitisztult a kép.

– De hiszen ez nem is a vonat! Pedig nem emlékszem, hogy leszálltam volna róla. Hát persze, hiszen még fel sem szálltam rá, hát, hogy is szállhattam volna le! ‒ Így morfondírozott egészen addig, míg vissza nem nyerte öntudatát. Lassacskán körbetekintett. Csak apránként merte mozdítani a fejét, mivel még mindig szédült egy kicsit. Fázott, érthető okokból, hiszen egy szakadozott, koszos pokrócon feküdt a hideg földön.

Alacsony belmagasságú, szűk helyiségben találta magát, melynek piszkosszürke, málladozó falait zöld és fekete penészcsíkok tarkították. Ahogy jobbra nézett, igen furcsa építészeti megoldásra lett figyelmes. A felfelé vezető, erősen megkopott lépcsősort egy hevenyészetten összetákolt, meszeletlen téglafal zárta el a külvilágtól. Eldobált papírzsebkendők, csokipapírok, kosz, szemét, vakolatdarabkák mindenütt. A szemközti falra szerelt petróleumlámpa biztosított némi világosságot, épp csak annyira, hogy ki lehessen venni a szobában lévő tárgyakat: két telefirkált, agyonvésett padot, egy háromlábú faszéket – negyedik lába kitört –, pár málladozó, penészes papírokkal teli kartondobozt, néhány műanyag ládát. Baloldalt egy erősen rozsdásodó fémajtó rontotta az amúgy sem túl bizalomgerjesztő összképet. Az egyik sarokban fából készült, dobogószerű emelvény állt, oldalán a fellépést megkönnyítő három lépcsőfokkal.

– De hiszen ez egy pince! – állapította meg Erzsike. – Undorító! Mit keresek én itt? Egy percig sem maradok tovább! Összeszedem magam, felkelek és elmegyek!

Célkitűzésének végrehajtása során azonban váratlan akadályba ütközött. Végtagjai sehogy sem akartak engedelmeskedni. Ez nem is olyan nagy csoda, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy keze-lába gúzsba volt kötve. Mikor feltekintett, észrevett egy lefelé lógó tengerészkötelet, mely laza hurokban végződött. A kötél másik vége a boltíves mennyezetbe rögzített kampóra volt erősítve. Meredten bámulta a hurkot, mely – nagyon úgy nézett ki – pont az ő nyakát volt hivatott megszorítani.

– Meg akarnak ölni – döbbent rá a szomorú valóságra. – Miért teszik ezt velem? Azonnal engedjenek ki! – Kovácsné pánikba esett. Kiáltozott, ahogy csak bírt, de hiába – elfúló, gyengécske hangja nem hatolt át a falakon. Szerencsétlenségére enyhe asztmában szenvedett, ez még inkább súlyosbította kilátástalan helyzetét.

– Mit vétettem, hogy így kell meghalnom? Miért pont én? Hiszen még annyi dolgom van, mi lesz a céggel! Mi lesz a drága kis unokámmal! – zokogásban tört ki. Őszes fürtjei szanaszét lebegtek, ahogy a fejét ingatta. Szeme körül elmázolódott a fekete szempillaspirál – ezt az egy luxust engedte meg magának, sohasem festette egyébként az arcát, csak különleges alkalmakkor tett fel egy kis rúzst. Haját sem színezte. Tisztes nagymamaként ugyan minek is takargatná az évek múlását.

 

A penészszagú, dohos levegő egyre jobban ingerelte légzőszerveit. Idegességében vérnyomása is megemelkedett, folyamatosan zihált és köhögött. Izzadságfoltok ütötték át fehér blúzát és galambszürke kosztümkabátját. Harisnyája kiszakadt, körömcipőjén felhasadt a bőr.

Megmaradt lelkierejét arra összpontosította, hogy kiderítse, hol is tartózkodik valójában. Emlékezete szerint aznap kora reggel Székvárra indult. Valamikor régen elvégzett két tanévet az ottani Pedagógiai Főiskolán, erről kellett egy igazolást beszereznie. Úgy döntött, inkább személyesen intézi el a dolgot, mert attól félt, hogy a postán elkallódhat az irat.

Sokáig bolyongott, míg végre lejutott az alagsorba és megtalálta az irattárat, pedig a portás gondosan útba igazította. Egy szőke hölgy épp akkor lépett be az „Irattár” feliratú ajtón.

– Segíthetek valamiben, asszonyom? – kérdezte. Olyan bájosan csengett a hangja, mint amikor a pacsirták dalra fakadnak az erdőben.

– Kovács Lajos Sándorné vagyok. Nem tudom, jó helyen járok-e… Tanulói jogviszony igazolására lenne szükségem.

– A legjobb helyen tetszik járni! – A lány elmosolyodott. – Engem Kókay Gerdának hívnak. Tessék helyet foglalni! – Egy zöld huzattal bevont, kissé kopott fotelre mutatott. – Először is egy személyi igazolványt szeretnék kérni. Néhány adatra lenne szükségem…

 

Kovácsné megadta a szükséges információkat: mettől-meddig járt az intézménybe, milyen szakon, és a többi.

– Tudja, kisasszony – kezdte –, félbehagytam a főiskolát annak idején, mikor férjhez mentem. Hamarosan meg is született a fiam. Ettől persze később még lediplomázhattam volna, de az az igazság, hogy valójában nem is akartam tanár lenni. Inkább elvégeztem egy könyvelői tanfolyamot. Ezt a munkát jobban szerettem.

– Jól tette! – helyeselt Gerda. – Szerintem is nagyon fontos, hogy az ember azt csinálhassa az életben, amit igazán szeret. – Aztán könyvelőként megtalálta-e a számítását?

– Ó igen, főkönyvelőként megyek nyugdíjba az idén – büszkélkedett Erzsike. – Ha a két év főiskolát is beszámítják, kicsivel több lehet a nyugdíjam.

– Ezen ne múljék, máris kiállítom az igazolást. Ugye a leánykori nevén, Csordás Erzsébetként anyakönyvezték?

– Igen.

Gerda rögtön munkához is látott. Leemelt a polcról egy papírkötésű anyakönyvet. Kikereste belőle az adatokat, majd leült a számítógép elé.

Kovácsné azon gondolkodott, vajon hogyan kerülhetett egy ilyen a helyre ez az aranyos kis hölgy. Túlságosan szép és fiatal. Ha jobban megnézzük, simán felvehetné a versenyt bármelyik modellel vagy színésznővel – legalábbis ami a külsejét illeti. Aranyszőke haja laza hullámokban omlik a vállára. Professzionálisan elkészített sminkje kiemeli arcának előnyös vonásait. És a járása: nem is lépked, hanem valósággal lebeg a kopott, szürke fémpolcokon heverő, por- és néhol penész lepte anyakönyvek, jegyzőkönyvek és egyéb dokumentumok között. Vékony, finom ujjaival néha megérint egy-egy aktát, mintha csak simogatná őket.

Közben elkészült az igazolás.

– Ezzel meg is volnánk. Parancsoljon, asszonyom! – A lány átadta a papírt. – Viszontlátásra, további szép napot kívánok! – Kitárta az irattár ajtaját és széles mosollyal búcsút intett.

Erzsike szapora léptekkel, szinte futva ment végig a folyosón, s közben megtervezte napjának további részét.

– Fél óra múlva indul az intercity Debrecenbe, és ha minden jól megy, fél háromkor még elérem a csatlakozást. Ötre már otthon leszek, még beszaladok a céghez, befejezem a mérleget…

Nem a főkapun át távozott, hanem az udvarra nyíló kijárat felé indult. Annak idején, boldog diákkorában is erre hagyta el a főiskolát a tanítás végeztével. Ily módon meg tudott spórolni mintegy százméternyi gyaloglást, nem kellett megkerülnie a négy tömbből álló komplexumot, egyenesen kijutott a villamosmegállóhoz. Mikor az árkádok alatt, a központi épület és a karbantartók műhelye közti átjárón haladt, eszébe jutott, mennyire félt régen is ezen a sötét, elhagyatott helyen. Furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha valaki a nyomában járna. Megfordulni már nem volt ideje. Apró szúrást érzett a tarkóján. Megingott, elvesztette az egyensúlyát. Zuhanni kezdett, szédítő örvény húzta magával egyre gyorsabban, egyre lejjebb és lejjebb…

Értékelések

Még nincsenek értékelések.

„Leona Dico: Te is lehetsz gyilkos (ebook)” értékelése elsőként
X