Hesz Tamás: Tatarinka dala

1,550.00 Ft

Compare
Cikkszám: 978-615-5238-09-3

Leírás

Előbújik három mese

 

Egy fiók fakban rátaláltam,
a mesékkel úgy általában –
Rajzszeg radír, halom lim-lom,
Három mese, száraz citrom;
Nincsen támla, dőlök hanyatt
Lapozom az oldalakat
Sámlin alszom – hintaszékben
Egyik mese sincsen készen –

Ennék inkább bundás almát
Nézegetem Petrik álmát”
Ahogy összekalandozik
Hegyén-hátán ülnek sztorik
…Mindenféle történetből
Ellibbentem a fátylat,
Mondtam már az előbb is:
Ennék bundás almákat.

Petrik után Tatarinak
Az összes oldal csupa tinta,
Azt sem hiszem, véget ér-e
„Álom honban” éldegélek.
Fákon csüng pár kósza rím
A házak fala rózsaszín –
Verstől zubog a folyó
– Tatarinka nagy csaló!

Végül jön egy Kapitány” a legutolsó oldalon
Nincsen bundás alma, az egészet most itt hagyom!

 „És akkor:” kapitány

 A minap, minthogy Fő fürkészi rangban munkálkodom, ráakadtam csillogó szemű Lázár Ervin íróasztalára. Pontosan arra a széles hosszú deszkára, amelyen legtöbbet forgott a tolla. Mivel nem figyelt rám a kutya se, kíváncsiságból elkezdtem kihúzogatni a fiókokat. Rég nem használt, ódon szagú csúszkák tapadtak, nehezen mozogtak, akárcsak nagyanyám a szalagavatón, s mit ad Isten, hangos dörejjel földre koppan szinte minden. Szótlanul megálltam helyben, mint kit a villám rakott oda, de szerencsémre nem zavart meg senki.

Csodák csodájára a kihullt dupla fenekű fiók alján, ott virított egy sárgult, rongyos szélű papírlap. Volt ott még törött fémkapocs és dohányzacskó is, meg kék gyertyaviasz csöppök, rozsdás körömreszelő.

– Hát igen. Így kell kincsre lelni, suta kézzel, oktalan fejjel, septiben, gyorsan… Kapkodó kölyökarccal. Felkaptam a papírlapot, s akár a Déli szél, kiviharzottam az épületből. Egyenest a park legtávolabbi padjára telepedtem, áhítattal széthajtogattam. – És igen, ó, Egek, ott volt az orrom elõtt, ott mosolygott velem szemben még egy mese, melyet még nem hallott soha senki!

~~~

ÉS AKKOR…” KAPITÁNY

„És akkor…” kapitánynak volt egy kedvenc tolla. Jól fogott, annyi szent, azzal töltötte tele a könyvtárak hosszú polcait, azok pedig vidáman pattogtak, rogyadoztak a sok história alatt.

A kapitányt messziről ismerte bárki, s ha épp tollal kezében közlekedett az utcán, nagyobb hatalma volt, mint bármely királynak! A férfiak kalapot emeltek előtte, a nõk kacéran fülig pirultak, ó, de a gyerekek! Amint ráleltek, már trombitálták szét a hírt csecsemőnek, iskolásnak:
– Itt a kapitány! Itt a kapitány, gyertek… gyertek!
Körbesereglették, útját állták, moccanni sem tudott – õ pedig mosolyogva rázendített:
– „És akkor az úgy volt…”
Tátott szájjal hallgatta kicsi-nagy, s mikor véget ért a mese, mindenki levonta belőle a tanulságot, sírva vagy éppen nevetve szétszéledtek. Híresztelték is körbe kerek nagy országban: – bizony ám… én ezt „És akkor…” kapitánytól hallottam, ugye milyen szép és okos történet? Rajongva szerették őt, várták, hol bukkan fel legközelebb.
Egyszer egy nagyon bátor gyerek megállt a kapitány elõtt, és kerek perec megkérdezte:
– Hogy lehet az, hogy sose fogy ki a tinta a tollából?
A kapitány elárulta a fiúnak – hogy hord magával régi korokból örökölt varázsige-kollekciót. Ősi, nagyon titkos boszorkány ráolvasás, ami úgy hangzik:
„Kirgyóla-bergyóla, béka csüng az álladon!
Amint ezt kimondja, újra tele van a tolla tintával. – De a fiú nem tágított:
– Jó, jó! – És a papír?
– Hát az pedig úgy van, hogy kimegyek az erdőbe, és összegyűjtők sok-sok színes falevelet – hazaviszem, lefödöm egy nagy piros lábassal, és újra elmondom:
„Kirgyóla-bergyóla, béka csüng az álladon!” Így lesz tele az asztalom friss, ropogós papírlapokkal.
…Bizony ez így volt! Bárki utána olvashat a lexikonokban, a gyerekek akkoriban valamilyen – máig sem közismert -, oknál fogva nagyon sok falevelet gyűjtöttek kirándulás közben, a nagymamák az óvodában pedig nem beszéltek másról, mint hogy már megint eltûnt egy nagy piros lábas a spájzból, amiben lekvárt szoktak befõzni, és dunsztjuk sincs, hová lehetett! Ráadásul nem csalás, nem ámítás, abban az időben rekordmennyiséget adtak el a boltokban, a kirgyóla-bergyóla márkájú tintautántöltő patronokból.

…Nem messze ettől a helytől létezett egy másik ország is. – Így is hívták:

~~~

„A másik ország”

Élt ott Valaki egyedül egymagában, õ volt az ország uralkodója. Száraz, néptelen sivatagok, sós könnyektől duzzadó folyók, kristályos, csillogó kőszívektől magasló hegyek legnagyobb fejedelme. – Nem kedvelte, nem szerette õt senki, féltek tőle az emberek. Épp ezért szomorú volt és bánatos.

– Hiszen én is a világ része vagyok! – Sóhajtott fel sokszor. Mert bizony sóhajból ebben az országban nem volt hiány, ezzel töltötte meg hatalmas kincseskamráit sorba. Volt itt könyörgő és feloldozó sóhaj, és szerelmes, kéjes, gyötrelmes, sokszor izzadt beteg, fiatal és nagyon öreg. Az egész pince-raktár, dugig volt sóhajjal, és itt-ott, egy-egy sarokban megbújt néhány fohász.

Ez a Valaki feketében járt, mindig feketében, mert errefelé ez volt a divat. Egyetlen barátja – az is több millió éves -, néha meglátogatta őt. Ilyenkor hangos kopogás rázta meg a csendet, és tudta: – Itt az Idő, útra kelnek együtt.

A hosszú, fekete palástú komótosan leszállt trónusáról, végigment a dermedt-hideg termeken ki, várának udvarára, szeme végigfutott homokból, kavicsokból nyíló virágain, és kilépett a várkapun. A kapuban két csontváz strázsált szigorú lándzsákkal. Õ és a látogató üdvözölték egymást, útközben beszélgettek.

Megszólalt az Idő:

– Nem messze innen, de túl a kéngőzös-vulkáni sziklákon él egy nagyon híres ember, akit úgy hívnak: „És ak-kor…” kapitány. – Gyere, látogassuk meg, talán õ csillapítja magányunk, oltja bánatunk!

Így is tettek, elindultak.

„És akkor…” kapitány épp nyakig ült egy hatalmas halom papírlap között, vadul dobálta őket, mint nyáron nagyi a téli dunyhát, mikor hirtelen a semmiből lehuppant elé egy hatalmas árnyék. A kapitány rátekintett és nyomban tudta, ki lehet az, hiszen sokszor írt, mesélt róla, széles vállairól, magas termetéről, vagy legalábbis arról, amit a fekete csuklya alól kisejthet.

…Remegő hangon kérdezte:

– Egyedül jöttél?

– Nem. Ketten vagyunk…

– Itt az Idő! – Lépett elő társa.

A kapitány szomorúan lehajtotta fejét.

– Van itt még valami – szólt fátyolos hangon. – Ha most veletek megyek, mi lesz ezzel a sok mesével? Most is dolgozom valamin, és az a sok könyv, amit még meg sem írtam… Ó, ha tudnátok, mennyi helyet még be sem jártam, mi lesz azzal a milliónyi gyerekhanggal, akik várnak rám szerte nagyvilágban?

De a Valaki türelmetlenül dobbantott.

– Itt az Idő! Ketten jöttünk, õ sem ér rá akármikor, velünk kell jönnöd ezentúl egy másik országban van rád szükség!

– Ne félj! – szólt az Idő szelíden. – Ne tarts semmi bajtól, tudod te is, milyen erős és végtelen vagyok, megőrizlek későbbi századoknak, fenntartom neved, tanításaid. Az ifjabbak meleg szívvel gondolnak vissza rád, apró rózsaszín ujjak szaladnak majd könnyű papírlapon, arcuk áztatja könny és derű Az igazi hatalom, tudd, ilyen egyszerű!

Aztán megszólalt a Valaki, egész furcsa gyerekhangon:

– Ahogy megyünk át egyik országból a másikba, ahogy megyünk… Kérlek, mondj nekünk egy mesét, csak nekünk, kettőnknek! – Kérlelte újra mohón.

A kapitány felnézett, és a sötét kámzsa rejtekében meglátta fellobbanni, szikrát hányni azt a két apró kis gyertyalángot, amit mindig is parázslani látott forró kölyökarcokon. Nem tudta meg állni, képtelen volt, felszakadt belőle egy hatalmas nevetés, egyenesen belenevetett a Valaki szemébe.

– Jól van – bólintott -, mesélek nektek! –

Rázendített:

„És akkor az úgy volt… hogy kart-karba öltve elindultak hárman a hosszú úton, egyik országból át a másik országba, középütt egy emberrel, kinek most már elárulhatom: Csillogó Szemű Ervin volt a neve.

Ennek az Ervinnek volt egy kedvenc tolla melyből, ha kifogyott a tinta, csak elmondta a: „kirgyóla-bergyólát” és máris írhatott tovább.

És a papírt, ki gondolná?…

További információk

Ebook

Vélemények

Még nincsenek értékelések.

„Hesz Tamás: Tatarinka dala” értékelése elsőként