Marius Crowen: Ember a siker árnyékában (ebook)

650.00 Ft

Mi lenne, ha valóra válnának gyermekkori álmaink?

Pouli, egy tízéves kisfiú valahol Amerika szegénynegyedében él, a 70-es évek közepén. Olyan, mint a többi kis csibész. Életét még teljesen kitölti a játék, és a recsegő rádió bűvölése. Nagy rajongója az akkor épp szárnyait bontogató Dancing Princess nevű együttesnek. Mindazonáltal kénytelen együtt élni a szülein kívül még másik három fiatalemberrel, akik édesapja barátai. A kényszerű együttélés azonban megmérgezi a szülei kapcsolatát. Ekkor köt a kisfiú életre szóló barátságot a társaság legfurcsább figurájával. A szülei szétköltözése után, pedig homlokegyenest felfordul az élete.
Kiderül, hogy apja nem más, mint hőn imádott együttesének dobosa.

Larrie, pedig a kedves és gondoskodó barát nem más, mint a varázslatos hang, aminek szinte mániákus rajongója.
Hogyan kötődik össze sorsuk egy életen át? Milyen szemtanúja lenni egy legenda születésének? Milyen társ lenni, szinte családtag az életében? Mennyire változtatja meg barátságukat a siker? Lehet-e élni a népszerűség terhe alatt?
Erről szól a kisregény.

Compare
Cikkszám: 978-963-89489-1-5

Leírás

Mindenesetre hallani lehetett tisztán a zenét, amit az öreg masina játszott. Hálás voltam neki, mert anyám mellett mindig némaságra voltam kárhoztatva. Nyugalom ült a konyhára, nem volt sem morgás, sem szitkozódás, ami anyámra, annyira jellemző volt. Helyette csak halk dallamok voltak. Ami engem végtelenül megnyugtatott.
− Mi is megyünk − hallottam meg Bobby hangját, mire megállt bennem az ütő.
− Úristen! Larrie marad velem – gondoltam, miközben felhangzottak fejemben anyám szavai.
− Ha ezzel maradtok ketten, mindenféle ocsmány dolgot fog művelni veled, alig várom, hogy eltakarodjon innen. Apád, hogy lehet olyan marha, hogy eltűri mellettünk!
Halálra rémülve ugrottam le a székről, és kirohantam, hogy megtaláljam Brayent. Olyan hévvel száguldottam, hogy kis híján felborítottam az ajtóban tétován megálló zöld pulcsis Bobot.
− Na, ezt meg mi lelte – halottam fél füllel megdöbbent szavait.
Brayent a bejárati ajtó előtt félig lehajolva találtam meg. A cipőfűzőjével bajlódott. Elvesztette egyensúlyát, amikor odarohanva elkezdtem rángatni a kezét.
− Heh? – mondta megrökönyödve, miközben én egészen az arcomhoz húztam fürtös fejét.
− Ne hagyjatok egyedül vele − suttogtam a fülébe, mire az arca először szinte kővé változott a döbbenettől, aztán szélesen rám vigyorgott.
− Kivel?
− Hát… hát… − dadogtam, mire ő úgy elkezdett röhögni, hogy szinte belegörnyedt.
Annyira harsányan nevetett, hogy azt nem lehetett nem meghallani. Még szerintem a szomszédok is hallották. A konyhában maradt két fiú sem tudta mire vélje a nagy jókedvet, ezért kíváncsian dugták ki fejüket a konyhaajtón. Nem is kellett több puli fejű barátomnak, azt hittem, megfullad jókedvében, miközben csontos mutatóujját az ajtóban álló fiúkra szegezte.
Mikor hátrafordultam, és én is megláttam őket, belőlem is kitört a hahota. Úgy néztek ki mind a ketten a folyosóra, hogy csak a fejüket dugták ki az ajtófélfán, de azt is úgy, hogy Bobby feje, pont Larrie feje fölé esett. Kissé sem nyújtottak nevetséges látványt, Larrie fekete torzonborz haját, hosszú egyenes közép szőke tincsek díszítették vastagon, amik itt–ott keskeny fekete szemöldökébe is belelógtak. Amihez a meglepett arckifejezés, amit vágtak, már csak ráadás volt. Mikor Larrie rádöbbent, hogy, hogy is nézhettek ki, a fejével Bob felé fordult, mikor egymásra néztek mind a kettőjükből kitört a nevetés. A nagy hahotázás közben éreztem, amint Brayen megfogja a vállam.
− Ha az én fiam lennél, én is itt hagynálak vele – mondta a fülembe, mire én olyan nagy szemekkel néztem rá, mintha nem is ő lenne, hanem valami mesebeli figura. Ő biztatóan mosolygott vissza. Én még mindig kételkedve néztem Larriet, aki időközben, ha félig is, de megkomolyodott. Kimeresztette ránk kérdően nagy fekete szemeit, és ezzel nem hagyott kétséget a felől, hogy halvány fogalma nincs arról, ami vele történik. Végül is tanácstalanul beharapta két szája szélét, amikor Bob is az ajtó felé indult.
− Reméltem, hogy azért a teát még megvárjátok − motyogta fél mosollyal.
− Hagyd csak kihűlni Larrie, hidegen is jó lesz, ha majd hazajövünk – szólalt meg Brayen, miközben a lépcsőházba léptek. Én tétován álltam a folyosó közepén, mert tudtam, hogy Larrie a hátam mögött áll. Ostobának éreztem, magam, mert csak úgy hagytam, hogy egyedül maradjak vele. Néztem a bezárt bejárati ajtót, és a két fiú megüresedett helyét. Nem tudom, vajon meddig álltam ott, nézve magam elé, de nyilván hosszú ideig, mert mikor hátrafordultam, egyedül álltam a folyosón. Lehajtott fejjel kullogtam be a konyhába. Nem tudtam, mi vár rám. Hála istennek kényszerű lakótársam nem sokat törődött velem. Rám nézett mikor leültem a könyveim felé, és egy szót sem szólt. A rádiót sem kapcsolta ki, mire ránéztem az öreg masinára.
− Zavar a rádió kölyök? – hallottam kérdését. Amire nem tudtam feleljek-e, ezért csak hevesen megráztam a fejem. Nem a készülék miatt nem tudtam én odafigyelni, de azt mégsem mondhattam meg neki, hogy igazából tőle tartok.

Értékelések

Még nincsenek értékelések.

„Marius Crowen: Ember a siker árnyékában (ebook)” értékelése elsőként