Leírás

Ez a szakmunka egy fiatal pszichológiai tudományterület, a perinatális-, vagy szülés körüli pszichológiai problémákkal foglalkozik, és ezen belül részletesen elemzi a populáció 20-50 százalékánál jelentkező un. posztpartum depresszió kérdéskörét.

Az írás kissé eklektikusan, de végigtekint a várandósság, a szülés, a szülést követő életesemények pszichológiájának – néha kissé orvosi szempontú – egyes elemein, és kiemelten tárgyalja az anya-magzat kötődés elméleteit. Párhuzamba állítja a még jelenleg is gyakori hagyományos szemléletű szülészeti osztályok gyakorlatát a modern, pszichológiailag megalapozott bababarát szemlélettel – és a könyv második részében ennek korrekciós, terápiás lehetőségeit is felveti.

Minden olyan írásnak csak örülhetünk, amely a perinatális pszichológiát népszerűsíti, ami olyan nehezen nyert tért a gyakorlatban és az akadémikus pszichológiában, mert radikális szemléletváltást hoz. Ha csak arra gondolunk, hogy néhány évtizede még az újszülötteken történő fájdalmas beavatkozásoknál nem gondoskodtak a fájdalomcsillapításról, vagy arra a traumatizáló szokásra, hogy közvetlenül a szülés után elválasztották az újszülötteket anyjuktól higiénés okokból, tekintetbe se véve annak pszichológiai szükségletét az anyával való együttlétre.

Ebben a dolgozatban szép példáit látjuk már egy szülészeti osztály változásainak.

A kötődés témával kapcsolatban megemlítjük, hogy ebben a hazai pszichoanalitikus indíttatású elméletalkotók élen jártak – Ferenczi Sándorra, és Hermann Imrére gondolok – akiknek intuitív felismeréseit modern csecsemő-kutatók vitték tovább, és a 80-as években Stern nyomán már kezdett kirajzolódni egy olyan csecsemő-kép, amiben a veleszületett kapcsolati készség, és a valóság-tesztelés képessége a legnagyobb újdonság. Úgy gondoljuk, hogy ezek az információk fontosak a kismamáknak is, akik sokkal inkább bízhatnak abban, hogy a csecsemőjük is segíti őket az anyává válás folyamatában.

Ez utóbbi folyamatot a könyv úgy mutatja be, mint a fejlődési krízis egy formáját – és talán kissé túlozva: a szülést, mint stressz-eseményt elemzi. Annyiban igaznak fogadjuk el ezt, hogy civilizációs következményként a szülés bekerült a kórházi osztályra, ahol a szülő nő a beteg szerepébe kerül – pedig az esetek nagyon kis részénél beteg valóban. A törekvés, hogy ezt az orvosi környezetet humanizáljuk, amennyire lehet – és ezt teszi a könyv írója is, amikor részt vállal a szülészeten a kliensek pszichológiai támogatásában. Ezek a szempontok a személyes motiváltsággal átitatott fejezetekben, ahol a segítés terápiás kereteiről, és ennek konkrét gyakorlatáról ír a szerző – jól láthatóak. Érdekesnek és nagyon gyakorlatiasnak látjuk azt a részt, ami az egyik legfiatalabb pszichoterápiás irányzatról, a neurolingvisztikai programozással való munkáról szól, ami lényeges szempontokat ad a pszichofiziológia megfigyelésével a kapcsolatfelvételhez.

Hasonlóan fontos a hamis, un. elfedő emóciók ismertetésének egy közérthető formája, amit a kismamák is hasznosíthatnak.

A kapcsolat-elméletek ismertetésével a szerző is hozzájárul a biologizmusból fakadó hiedelmek eloszlatásához, és közvetíti az emberi magzatnak a kötődési szükségletéből fakadó lényegi vonását, társas lény voltát.

Dicséretes, ahogyan a könyv kiemeli az anyává válás folyamatában – különösen az először szülő nők esetében – az anyai szerepben igényelt pozitív megerősítések jelentőségét. Ez arra a tágabb problémára utal, hogy sok kismama nem jut el az érettségnek arra a szintjére, amiben megtapasztalhatná azt az ősi tudást, amit a természeti népek asszonyai ismertek. Ez így hangzana: „tudok szülni”. Olyan tudás ez, ami nem szavakban fogalmazódik meg, hanem egy érzelmi biztonsággal együtt járó bizalom a saját testben, amelyik készen áll a szülésre.

A civilizációs folyamat árnyoldala, hogy a nők ehhez a „tudáshoz” alig férnek már hozzá, mert olyan régóta kikerült a kezükből a szülés kontrollja. Ennek részeként jelenhet meg a „postpartum blue”, és amiatt, hogy a régi hagyományos nagy család már nem veszi körül a kismamát.

Bár e dolgozatnak nem témája az apa szerepe, de meg kell említeni, hogy az érzelmi zavarok terén egy erős faktor a párkapcsolat minősége. Az, ahogyan az esetbemutatások kezelik ezt a kérdést, implicit formában szerepel, egyúttal bemutatja azt is, hogy az anyává válás folyamatában talán a női segítőknek nagyobb szerep jut. A dolgozat hasznosságát leginkább ebben látjuk, hogy mi az a pszichológia, amit be lehet vinni a szülészetre, és milyen egyszerű módon lehetne bevonni ebbe az orvosokat, és az ápolási személyzetet. Ez megerősíti azt a véleményemet, hogy a szülés, bár mutatja a fejlődési krízis vonásait, de alapjában véve egy jelentőségteljes pozitív életesemény, ami, ha nem haladja meg a nő megküzdési kapacitását, akkor fejlődési eseménnyé válik a szülés beavatási élménye segítségével – ahogyan ezt már sokan leírták. Itt, ebben a könyvben inkább a szülés árnyékos oldalával találkozunk, amiatt, hogy ez az a terület, amivel a pszichológusnak a gyakorlatban dolga van – és ezzel foglalkozik ez a könyv elhivatottan, motiváltan és szakszerűségre törekedve, és emiatt érdemes elnéznünk a szerkezeti és tartalmi egyenetlenségeit.

Szigetszentmiklós, 2009-01-20                       Tornyossy Mária

                                                                         klinikai szakpszichológus

• Tweet
• Pin It