A Sárkány éve – Antológia (ebook)

600.00 Ft

Leírás

Kasza Kriszta: A Faunnő könnyei (részlet)

 

A sárkány évébe léptünk, és úgy érzem, itt az idő, hogy papírt és tollat ragadjak, amit most olvasnak, olvassák figyelmesen, mert szóról szóra igaz. Történetem egy képről szól, címe: A Faunnő könnyei.

A faunnő könnyei mindig más színűek. Attól függ, milyen a hangulata. Ha zölden csillog, akkor jön a tavasz, vagy már itt is van. Sosem azért sír, mert szomorú, hanem mert mi, emberek vagyunk szomorúan reménytelenek, vagy épp esetlenül élünk.

A piros könny a napfelkeltét jelzi, mikor minden reményünk újra szárba szökik, és akkor Ő is hiszi, hogy valami jobb lehet. Ha csak egy óra kopott szerkezete indul újra csodálatos kattogással, már megérte sírnia.
Valamikor gyerekkorban tudtunk úgy kacagni, ami ma olyan ritka, hogy megdermedek, ha hallom néha egy-egy szájból. A faunnő ilyenkor aranyba öltözteti könnyeit, mert a mámor, mit e göndör kacaj életre kelt, az ő szívét is betölti. Ilyenkor még a madarak is a vállára gyűlnek, és arany könnycseppet szemezgetnek.

Ilyen, és még számtalan könnye van a faunnak, ezer arca leirthatatlan, de tudom, hogy létezik, mert bennem él. S ha fekete lesz egyszer a könnye? Akkor úgy érzem, ütött az utolsó órám. Néha álmodtam vele.

A képet az Uffizi Képtárban láttam meg, ismeretlen szerző műve volt.
Teljesen megbabonázott. Álltam előtte földbe gyökerezett lábbal, tudtam hogy ez a kép valahogyan nekem szól, hozzám beszél. Fotózási tilalom ellenére egész sorozatot készítettem belőle, minden vonalat meg akartam tartani magamnak. Otthon aztán lázas filmelőhívásba kezdtem kreált laboratóriumomban, és feléledtek a kópiák.

Azaz, hogy furcsa módon csak felvillantak, egy-egy pillanatra, s aztán elfeketedett a kép.

Kétségbeesetten kerestem az okot, de nem találtam. A képek mintha önmagukat semmisítették volna meg. Annyit azért sikerült megfigyelnem, hogy a közel száz fotó közül a faunnő, akit a kép ábrázolt, minden alkalommal más könnyel sír.

…………………………

Sylvia B. K.: A sárkánycsalád legendája

Valamikor réges-régen játszódott a történet, amikor még a sárkányok nemzettsége volt a legnagyobb hatalom, és félelemben tartották az egész világot. A hatalmas, tüzet okádó, repülő szörnyek évente bejártak az emberek falujába, és olyan öldöklést, fosztogatást vittek véghez, hogy az emberek alig-alig voltak képesek utánuk felépíteni, folytatni életüket.

Falakat építettek városaik köré, őrizték falvaikat reggel és este, ágyúkat, fegyvereket helyeztek kezeik ügyébe, mindhiába. A sárkányok annyian jöttek, hogy képtelenség volt ellenük védekezni.

Aznap is beborult az égbolt az emberek faluja felett, mert az egyre sokasodó sárkányok serege eltakarta a napot, sőt lassan már az egész felhőben úszó eget is.

Jöttek és pusztítottak, ahol, és amit csak értek. Nem kíméltek senkit és semmit, mert hatalmasságuk – az öreg sárkánykirály – kiadta parancsba, hogy: „Ahány ember csak él a földön, mind szenvedtessen, mert a leghatalmasabbnak képzelik magukat, még a sárkányoknál is hatalmasabbnak!”

Így hát a harcosok nem kíméltek sem gyermeket, sem nőt, utánuk pedig nem maradt más, csak a kísérteties, félelmetes, holttá vált csend.

 A sárkányok elvonultak, és már csak egy-egy fiatalabb repkedett még, hogy a pusztítást megszemléljék.

Ebben a csendben egy embergyerek lépett elő valahonnan egy összerombolt faház alól, és hatalmas fejszéjét lengetve, ordítva rohant az egyik döbbenten lebegő sárkánykölyök felé. Nem nézte hová üt, azt sem, hogy milyen kárt okoz, de könnyező dühében akkorákat csapott ellenségére, hogy az vérbe fagyva, holtan vágódott a földre.

A némaság most lett csak igazán fülsértő a faluban, ahogy később a sárkányok hazájában is, mikor az öreg király az unokáját hívatta, de az sem akkor, sem később nem jelent meg nagyapja színe előtt.

− Nagyuram! − szólt az egyik fiatal sárkányfiú, aki látta az utolsó véres jelenetet. − Én tudom, hogy merre van az unokád.

 

Vélemény, hozzászólás?