Közzétéve:

Betekintő – Knizner B. Sylvia: Verseim-Merengő

Knizner B. Sylvia: Verseim-Merengő

HÓFEHÉRKE (részlet)

Mesevilág rejtett táján,
hol a legszebb a szivárvány,
egy gyönyörű palotánál
csengő dal szól zengő szárnyán.
Aki hallja, szíve dobban,
mily bús e szerelmes dallam.
Mégis, mint az angyalének,
betölti a mezőséget.

Fehér, díszes paripáján,
ifjú király arra sétál.
Szíven üti zengő nóta.
Ki lehet a hang hozója?
Percet sem vár, odarohan,
s amit ott lát, az a csoda.
Kisleány ül az öreg kútnál,
rongyos ruha szép alakján.
Haja sötét, mint az ében,
szeme csillog tengerkéken.
ajka piros, mint a rózsa.
Gyönyörűbb lány nem is volna.
„Ki vagy kedves, szép leányka?”
– szól a királyfi hozzája.
De a lányka nem válaszol,
szégyenlősen tovaiszkol.

„Tükröm, tükröm,
mondd meg nékem,
ki a legszebb a vidéken?”
– dölyfös, gonosz királynője
varázstükrét így szemlélte.

„Szép vagy, szép vagy, szép királynő,
de múló szépség hamar eljő.
S íme látom világszépét,
a kedves, szerény Hófehérkét.
Ragyog reá napnak fénye.
Napra, szíve melegsége.”
„Úgy, hát úgy, de hamar vége.”
– tervét rögtön kieszmélte
Hófehérke mostohája,
meseország boszorkánya.
„Sok virágot szed a lányka,
hű vadászom a nyomába.
Sűrű erdő legmélyébe
kést döf annak kis szívébe.”

Csengő nóta újra szárnyal,
mezők, rétek távlatában.
Virágot szed Hófehérke,
s megy, csak megy az erdőségbe.
Itt az idő, villan a kés,
a vadász, ölésre kész,
de megtorpan, amint látja,
megrémül a királylányka.
„Fuss, te fuss el, Hófehérke!
Ne találjon senki téged.
Mostohád egy gonosz banya.
Ne térj többet soha haza!
Fuss, ha kedves még az élted,
keresd azt, ki szeret téged.”
Riadt, szegény, kicsi lányka,
szedi lábát, fut világnak.
Erdő sötét sűrűsége
sem nyújt neki menedéket.
Összerezzen minden zajra,
szélsüvítő madárdalra.
Végül sírva rogyik össze,
félelmei könnybe szökve.
Mégis, merre, hová menjen?
Ki segít e szörnyű esten?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.